Philip K. Dick horogkeresztes-felkelő napos disztópiája a világháborút elvesztett Amerika lakóinak életébe enged bepillantást nyerni és ezáltal kiemelkedik a szokásos sorozatos alapfelállások közül. Nem is sci-fi, de nem is történelmi dráma, egy kicsi mégis van benne mindkettőből. Aki szerint már az alapkoncepció is hatalmas potenciált rejt magában, az egyáltalán nem fog csalódni és a kémtörténetek szerelmeseit is lekötheti az évad.

Nagyon szerettem volna egy olyan sorozatot nézni, ahol összeesküvések, diplomácia és krimi jár együtt kéz a kézben egy kis akcióval megfűszerezve. Az, hogy mindezt megkaptam az Amazon által legyártott Man in the High Castle-től az év egyik nagy dobásává teszi nálam a sorozatot. Az USA elvesztette a második világháborút, így területét a Harmadik birodalom és a Japán Császárság osztotta fel egymás között. 1962-t írunk, Hitler még él, de egyre betegebb és ha meghal, félő, hogy egymásnak esik a német és a japán fél egy nem-is-annyira-hideg háború keretében, ezen kívül a hatóságok bizarr filmtekercsek keresésével vannak elfoglalva, amiken többek között az amerikaiak győzelme látható egy nagyon hiteles felvételen. Vagyis így bekacsint az alternatív idősík valóságába egy második lehetséges idősík, ami nekünk ismerősebb. Szóval értitek. Több szálon indul el tehát a történet, a legmagasabb szintű vezetők döntéseitől az üldözött ellenállók mindennapi gondjaiig. Na és persze minden mindennel összefügg és gyorsan változhat, hogy ki kinek az oldalán áll. Remekül meg van írva a sztori gerince, és engem teljesen a székbe szögezett, hogy vajon mi fog történni egy-egy epizódzáró fordulat után.

Nagyon érdekesen oldották meg az alternatív valóság ábrázolását: az egy dolog, hogy kedélyes fánkevő rendőrök helyett fekete egyenruhás SS-katonák róják New York utcáit, San Franciscoban pedig külön sorban kell hajlonganiuk a nem ázsiai rasszhoz tartozóknak, de ezen kívül az állami jelképeket úgy tolja az arcunkba a sorozat, hogy káprázik a szemünk. Komolyan, a telefonoktól az egyszerű épületekig mindenen ott virít a szvasztika. Szerintem értenénk a szitut enélkül is, köszi. Egyébként nagyon jól átjön a kor szelleme a díszletekből, talán túlságosan is hasonlít a valós hatvanas évekre. Azért túlságosan, mert (nyilván költségvetési okokból) nem dizájnolták át az autókat, épületeket a díszletek tervezői, így a korban amúgyis jellemző Cadillecek,
sőt Citroenek róják az utakat valami egyedi tervezésű "retro future" járgányok helyett. Picikét fáj a technológia áttervezésének hiánya azért is, mert a valóságban 1976-ban kifejlesztett Concorde-okra megszólalásig hasonlító repülők szelik az amerikai égboltot, de ugyanakkor a hivatalnokok gyakran töltőtollal írnak. Szóval nekem ez egy kicsit egyenetlen, de mint említettem, a sztori abszolút megáll a saját lábain, nincs szükség a vizuálorgiára.

Annál zavaróbb volt azonban az évad felére rádöbbenni a kellemetlen igazságra, hogy a főszereplők közül kapásból három színész egyszerűen nem jól játszik. Komolyan, van, aki a szerettei halálát olyan rezignáltan nyugtázza, mint más egy közepesen kellemetlen másnaposságot, a kettős játszmát űző ügynök vívódásai pedig
a bevásárlás során a megfelelő tej kiválásztásának inetnzitását érik el. Lehet egyébként hogy ezzel is hangsúlyozni akarták, hogy a minden emberben (a rezsim szolgáiban és ellenállókban) egyaránt jelenlévő kétségek minden döntésük fontosságát elkenik, hisz fokozatosan belefásulnak harcukba, de ha így van, akkor szerintem igencsak túltolták. A színészi játékban az előző okfejtésem miatt pont egy japán miniszter és egy SS-tiszt karaktere emelkedik ki: sokkal több rétegüket, több arcukat ismerjük meg azáltal, hogy először a gépezet csavarjaiként látjuk őket, majd fokozatosan feltárul az emberi oldaluk minden bizonytalanságukkal együtt. Mert az látszik mind a japánok, mind a németek általános hozzáállásán, hogy néhány kivételtől eltekintve már elmúlt a II. világháborúból ismert fanatikus, őrült attitűdjük. Ami maradt az a nagy győzelem utáni bizonytalan jövőtől való félelem, és egyesekben a múltban elkövetett tettek miatti lelkiismeretfurdalás. Unalmas is lenne a sorozat, ha ezek az árnyalt karakterek nem lennének és egy szimpla jófej ellenállók-érzéketlen elnyomók küzdelemre szűkülne a dolog. Ugyanis azon kívül, hogy egy múltja miatt szégyenkező tiszt vagy hivatalnok nem csak érdekes karakterként szolgál, de beindíthatja a legmagasabbszintű, hazaárulásnak minősített összeesküvéseket. Meg persze mások részéről ott van az örökös motiváció, a könyörtelen hatalomvágy, mint az események és váratlan fordulatok mozgatórugója.

Az ellenállást is fokozatosan, a szereplőkkel együtt ismerjük meg, és velük együtt vagyunk kénytelenek megkérdőjelezni az egyes karakterek valódi céljait. A japán és a német terület közötti Semleges Zóna az őrült önjelölt sheriffjével és a rendszer elől bujkáló szereplőkkel telitalálat, már-már hátborzongató bemutatása egy két diktatúra közé szorult ex-lex területnek, ahol senki nincs biztonságban, de mégis ide menekülnek, mert nincs hova. És a sok szereplő különböző történetszálainak bogozgatása közben minket is rohadtul érdekel a kérdés: miért olyan fontosak a filmtekercsek? Tényleg meg lehet változtatni azt, ami már megtörtént? Nos, a válaszra várnunk kell és én úgy érzem, hogy ezzel fog igazán beindulni a sci-fi vonal, ami az utolsó részben kapott egy nagy, elismerő fejbiccentést. Kíváncsian várjuk, és már hivatalos, hogy berendelték a második évadot is, szóval érdemes elkezdeni néznie annak, aki kedvet kapott.

// Te már megnézted és ha igen, akkor hogy tetszett? //