2015 legjobb képregényei

2015. december 29. - trg

Évet értékel a Trikorder

sandman1.jpg

Évértékelő sorozatunkban volt már szó könyvekről és filmekről, szóval épp itt az ideje, hogy a képregényeket is számba vegyük. Sok erős sorozat volt idén a Marvelnél és a DC-nél is, de szerencsére a szerzői képregényeket sem kellett félteni, sőt még egy magyar kiadvány is bekerült a kedvenceink közé!

Mistwalker:

Neil Gaiman, J.H. Williams III.: Sandman Overture (Vertigo)

Dream Lord egyszer csak egy önmaga által szervezett találkozón találja magát, ahol minden résztvevő önmaga valamelyik megjelenési formája. Itt derül ki számára, hogy valaki az univerzum egy távoli pontján az egyik inkarnációját megölte. Nyomozni kezd, és a történet végére még az is kiderül, hogy miért merült ki annyira, hogy a Földön valaki elfogja elindítva ezzel az eredeti széria cselekményszálait.

Nem tudok elfogulatlan lenni ezzel a kötettel, a Sandman sorozat és a Sandman univerzumban játszódó képregények a mai napig a kedvenceim, így amikor kiderült, hogy lesz egy közvetlenül a Preludes and Nocturnes előtt játszódó hat részes képregény öröm-ujjongtam.  Elő is fizettem rá, valamint a karácsonyfa alá manifesztálódott HC delux edition változatban is, úgyhogy most duplán boldog vagyok. Miért?

sandman3.jpg

Az eredeti Sandman képregény alapvetően egy borzasztóan komor, de hihetetlen fantáziadús világban játszódó mesék sorozata volt, főszerepben a Dream Lorddal, az Overture pedig ezeknek az előzményét adja. Maga a történet izgalmas, fordulatos és epikus (megint csak a szokásos Gaimantől, akinek ez egy jutalomjáték volt szerintem) igazán volt értelme kiadni, mert nem csak egy újabb bőrt húznak le a sorozatról, hanem érdemben építik a mitológiát. Rengeteg közönségkedvenc szereplőt hoz vissza, de ez nem megy a történet rovására. A kivitelezés pedig extrém gyönyörűre sikeredett: Williams rajzai, festményei és kollázsai egyszerűen lenyűgözőek. De tényleg. A panelek és oldalak számára nem keretek, amik közé be kell szorítani a történetet (van több kihajtható oldal és üres oldal is – nem véletlenül). Úgy játszik ezekkel, valamint a szövegbuborékokkal, a betűtípusokkal és a színekkel hogy szerves részei a történetnek, és egyszerűen lemászik a papírról minden, beránt és már te is a történet részese vagy. Iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet egy jó történethez a képregény médiumának eszközeit kreatívan felhasználni. A külcsín mind a HC kiadás, mint a füzetek esetében elképesztően szép és minőségi. Fényes, vastag lapok, rengeteg extra (alkotói tracklistek, hogyan készült cikkek képekkel, vázlatok, levelek, ötletelések), olyan igazi simogatós kiadás mindkettő, amit hazaviszel és nem mersz kivenni a fóliából, csak nézegeted. (Bocsánat, bibliofil vagyok.)

Ha még nem olvastad a sorozatot, akkor is nyugodtan kezdd ezzel, nem lesz zavaros. Szerintem önmagában is olvasható, a későbbi cselekmény ismerete nélkül. Ha pedig már olvastad őket, akkor kötelező vétel, mert valami elképesztőt fogsz a kezedben tartani.

trg:

Az év első felében durván belevetettem magam a képregényolvasásba. Elsősorban Marvel ment, de azért egy-egy DC és Image címmel is bepróbálkoztam. Sajnos a második félévre nem tartott ki a lendület, ami többek között annak volt köszönhető, hogy az általam követett sorozatok száma heti tíz fölé ment, és egyszerűen nem volt időm ennyit olvasni, így viszont folyamatosan tolódtak a dolgok (hogy mást ne mondjak, immár közel 100 az All-New, All-Different Marvel univerzumban játszódó füzet vár arra, hogy előtte befejezzem a Secret Wars során kiadott miniket, amikről ráadásul eredetileg még posztot is terveztem írni). Azért szerencsére így is volt időm olvasni annyit, hogy simán összerakjak egy elég derék névsort az idei képregényekből.

Kezdjük a szerzői képregényekkel. Sajnos (úgy érzem az évértékelőim visszatérő szava lesz a sajnos) kevesebb szerzői képregényt olvastam, mint amennyit előzetesen terveztem, aminek a legfőbb oka az, hogy eddig a The Walking Deaden kívül eddig szinte semmi ilyesmit nem olvastam (azt viszont idénre teljesen meguntam és így félbehagytam), így szinte az összes sorozat, ami érdekelt már régebb óta futott, behozni magam viszont nem volt időm. Két kivétel akadt, amiket fixen nyomon követtem, a zseniális vicces Sex Criminals és a brutális szókimondásával minden számmal arcon csapó Bitch Planet (erről már egy ideje tervezek írni, de ez különböző okokból mindig csúszott, nem baj, majd jövőre). Akármennyire is rajongok a szuperhős képregényekért, jelenleg ez a két kedvencem. Jövőre reményeim szerint sokkal több szerzői kiadvány fog beleférni a heti adagomba, mert több olyan szerző (Ellis, Hickman, Fraction, Rucka, Young stb.) van, akik az elmúlt években már felkeltették a figyelmemet (a Hickman iránti rajongásomat itt a blogon is nyomon lehet követni). 

Gondolom ennek fényében nem meglepő, hogy szerintem az idei év egyik legjobb szuperhős képregénye Hickman epikus Avengers sagájának lezárása és a lassan véget érő Secret Wars minisorozat volt. De nem csak a mainstream hősöket volt érdemes idén olvasni, mert a Marvelnek sikerült olyan csodákat is kiadnia, mint a Ms. Marvel (ebben a sorozatban abszolút megvan a potenciál arra, hogy az új Pókember legyen), vagy a hihetetlenül vicces The Unbeatable Squirrel Girl (de akár említhetném a Spider-Gwen vagy a Howard the Duck sorozatokat is). Jó volt látni, hogy a nagy kiadók nyitottak voltak az újdonságokra és úgy tűnik, hogy a Marvelnek be is jött a lépés, mert a Secret Wars tökéletes lehetőséget adott volna nekik arra, hogy megszabaduljanak ezektől a füzetektől, de ők inkább növelték a számukat, ez persze könnyen magyarázható azzal, hogy a képregények közönsége folyamatosan változik. Erre a változásra reflektált Jason Aaron is az új Thor sorozatával, ami egy kevésbé tehetséges író keze alatt könnyen válhatott volna olcsó marketingfogássá, de Aaronnak sikerült igazán ütős sorozatot alkotnia. Jól teljesített az idén lezárult Loki: Agent of Asgard (igazán fordulatos és jól írt sorozat volt, nagyszerű karakterekkel) és az Angela: Asgard's Assassin is, pedig ez utóbbitól különösen féltem, ugyanis a Guardians of the Galaxy lapjain nem igazán működött a koncepció (sőt az Original Sin alatt sem). Amik még nagyon bejöttek és kicsit kilógnak a sorból az a Moon Kinght, a Punisher és a Black Widow sorozatok. Az elsőnek ugyan esett kicsit a színvonala Ellis távozásával, de így is egy egészen újszerűen járta körbe az őrült szuperhőst, az utóbbi kettő pedig sokkal sötétebb és bizonyos elemeiben realistább volt, mint a megszokott Marvel képregények, de ez kifejezetten jól állt a karaktereknek. Mint írtam a Secret wars tie-inekből nem sokat olvastam még el, viszont a nagyja sajnos nem is fogott meg igazán, kivételt képez a The Infinity Gauntlet, amit akkor is szívesen olvasnék, ha csapnivaló lenne, ugyanis Dustin Weaver rajzai mindig lenyűgöznek, illetve mindenképp megemlíteném a Hank Johnson, Agent of Hydra one-shotot, ami szerintem az egyik legviccesebb füzet volt az idén.

Az újraindult Marvel univerzumból egyelőre nem merek (és nem tudok) véleményt mondani, ugyanis eddig csak az új Ultimates volt az, amibe belenéztem (ezt viszont nem bántam meg, ugyanis a karakterek és a történet is rendkívül izgalmasnak tűnek, a rajzok és a színezés pedig kiváló). Amitől sokat várok még az új eresztésből az a Howling Commandos of SHIELD (sajnos az első kritikák nem voltak túl jók), az Angela: Queen of Hel, az új Captain Marvel (az írói az Agent Carter készítői!), a Doctor Strange (Jason Aaron írja, nem lehet rossz), a Karnak (Warre Ellis írja!!) és a Moon Girl and Devil Dinosaur (mennyire őrült már a koncepció!?).

Idén volt két comicstrip(-szerű) sorozat is, amire rákaptam. Az egyik valójában újrakezdés, ugyanis felfedeztem, hogy a Garfield képsorok minden nap felkerülnek a netre és hát az a helyzet, hogy Jim Davis macskás sorozata a mai napig megnevettet. A másik ilyen netes sorozat pedig a Vice-on megjelenő Habits volt, mert hát mi lehetne szórakoztatóbb, mint punk (és hipster) állatok mindennapjaiba betekintést nyerni?

Végezetül kicsit kitérve a magyar képregényekre. Bár sok füzet megjelent idén, kevés volt, ami egyáltalán felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos A Hegyből nem sikerült vennem a börzén, viszont a Café Postnuclear nagyon kellemes és pozitív csalódás volt és várom már a folytatást.

Noob Saibot:

Nem szeretnék klasszikus toplistát írni, de ennek ellenére a kicsit tetszett/tetszett/rohadtul tetszett sorrendet fel lehet állítani az alábbi soraim mentén, ha nagyon muszáj. Baromi jó képregényeket olvastam az idén, és nagy szerencsénkre ez nem csak a már bejáratott sorozatok megszokott színvonala miatt volt így, hanem az idén elinduló sorozatok/minik közül is sok óriási dobás volt a maga nemében.

Legfontosabb a már futó szériák között számomra az a The Walking Dead, ami már több, mint tíz éve (!) hozza töretlenül az egyedi, szögegyszerű, mégis komplex történetvezetés és a félelmetesen életszerű karakterek elegyét. Nem is mondanék erről többet, aki még mindig nem vett a kezébe egy hullás kötetet sem, az nem az én szavaim által lesz meggyőzve.

A Batman viszont idén sajnos eléggé visszavett mind tempóból, mind hangulatból, hiszen az Endgame című (egyébként remek!) sztori tragikus végkifejlete áprilisban megtörtént, és az ezutáni (szó szerinti és átvitt értelemben vett) folytatás nagyon nyögvenyelősre sikeredett mind Gothamben, mind a képregény szempontjából. Szóval bízom benne, hogy egy jó történet lezárása óta eltelt hónapok alatt az író, Scott Snyder újra magára talál és a denevérember is visszanyeri megszokott fizimiskáját.



Szintén már évek óta fut, de azóta is különleges helyet foglal el a szívemben a Saga című űropera Brian K. Vaughan tollából, Fiona Staples gyönyörű rajzaival. Aki még nem hallott róla, az azonnal pótolja, mert ez egy olyan képregény, ami úgy tud mesélni szerelemről, háborúról, varázslatról és lázadásról, hogy közben egyetlenegy agyonhasznált klisébe sem fut bele. Persze mindez továbbra is igaz, azonban az idei számokkal nyilvánvalóvá vált, hogy túl vagyunk a cselekménynek helyt adó galaxis és Marko és Alana családjának bemutatásán, kezdi a sztori kinőni ezeket a kereteket. Folyamatosan halad előre egy olyan történet, ahol csak a mesélőnek nincsen beleszólása (mivel ekkor még csak pár éves), ahol a legmotiváltabb profiknak is lehet balszerencséjük és a legszerencsétlenebb alakok is befolyásolhatják akár bolygók sorsát. És természetesen az egész eseménysort beindító szerelem sem tarthat örökké.

Már nem idén debütált, de még mindig friss és töretlenül király a The Wicked+The Divine, aminek első felvonását agyondicsértem, és hát a folytatásban sem kell csalódnunk. Az elkeseredett útkeresés, a fontos bűntény kinyomozása és a féktelen bulizás összefonódása olyan, természetfeletti közbenjárástól sem mentes megoldások felé sodorja a szereplőket, amik közül bizony mindegyik rossz és nem reménykedhetünk megnyugtató feloldozásban. Ráadásul az író munkáját immár számonként cserélődő művészek segítik, akik sajátos stílusukkal minden számot különbözővé tesznek vizuálisan is.

Idén ért véget, szóval a listába belefér a The Multiversity, Grant Morrison szerzői agymenése a DC-nél. Az 52 különböző Földről, és az azok dimenziói között hídként működő képregényekről szóló minisorozat baromira kreatív, elképesztően meta és annyira szürreális, hogy csak kapkodtam a fejemet. Emellett az egyik szám egy óriási Watchmen-hommage, ami már külön is értékelendő. Aki egy kicsit is vágyik valami őrültségre, annak be fog jönni. Én sajnálom, hogy nem tervezték több számosra. 

Baromira tetszett még az Outcast, amiből azonban csak a 2014-ben megjelent első felvonást olvastam és itt írtam róla bővebben.

Ennyit a már futó sorozatokról (említést érdemel még: Southern Bastards, Deadpool, Black Science, Manifest Destiny, Men of Wrath), de az idén elstartolók közözz is sok új kedvencem lett.



Ilyen például a Fight Club 2, ami nem csak azért áll közel a szívemhez, mert a legendás előd gyönyörűen megrajzolt folytatásáról van szó, hanem mert a kockásat ugyanaz a Chuck Palahniuk írja, aki az eredeti regényt. Azt hiszem, a képregények felé egyfajta szkeptikus hozzáállással közelítő önjelölt irodalomprofesszorok számára is elég bizonyíték lehet a médium kulturális létjogosultságára, hogy egy már befutott kultíró úgy dönt, hogy az egyik legsikeresebb regényét képregény formában folytatja. Szóval magáról a képregényről: ott folytatjuk, ahol félbehagytuk, illetve családdal, fehér kerítéses kertvárosi házzal kiegészítve. És hogy ez miért rossz? Mert Tyler unatkozik, és ha Tyler unatkozik, akkor ki fog törni minden áron és megpróbálja magával rántani a társadalmat csak úgy, heccből. Tehát megkapjuk az előzmény minden kúlságát, nagyon szép és grafikus ábrázolásokkal, emiatt senki ne aggódjon.

Tavaly novemberben startolt el, de java részében idén futott és nagyon bejött a Django/Zorro is, ami pedig a nagy Quentin Tarantino első képregényes kitérőjét jelzi. A sztori nem egy nagy ördöngősség, elcsépelt Zorro-kaland lehetne, azonban a két karakter olyan szinten ki van dolgozva és olyan jól működik közöttük a dinamika, hogy kis túlzással egy vadnyugati Jules Winnfield és Vincent Vega páros elevenedik meg a lapokon, hogy igazságot tegyen a gonosz, kapzsi kiskirályokon. Kell ennél több egy jó ponyvához?

A korábban a Scalpeddel, manapság a brutális és realisztikus Southern Bastards-zal sikereket elérő Jason Aaron új sorozatával is gurított egy nagyot, ezúttal is egy érdekes, brutális helyszínt választva. Ugyanis az év egyik legjobban sikerült startja a The Goddamnedé, ami nem máskor, mint a bibliai Özönvíz előtt vérben és erkölcstelen mocsokban fetrengő emberiség hajnalán játszódik. Állkapcsok törnek, fejek szakadnak be, angyalok buknak el és sohasem létezett szörnyetegek támadnak rá a kietlen pusztaságban nyugalmat kereső emberekre. Baromi nyers, brutális történet rejtélyekkel megfűszerezve, amit a szintén a Scalped-ban együttműködő R.M. Guéra rajzai tesznek még agresszívabbá.



El is érkeztünk ahhoz a képregényhez, ami az én személyes listám legtetején ücsörögne, bár még csak kevés számnál tart és az idén kezdődött el. Ez pedig nem más, mint a Paper Girls, amit Brian K. Vaughan írt és Cliff Chiang, illetve Matt Wilson rajzolt. A történet 1988-ban kezdődik, amikor Halloween után a zsebpénzüket újságkihordással kiegészítő tizenéves lányok a városban tapasztalható furcsa események kinyomozására adják fejüket. Hamar kiderül, hogy nem a helyi vagánycsávók szívatásainak eredményeként kerülnek furcsán öltöző alakok az utcákra, és rejtélyes szerkezetek a pincébe. Itt bizony valami nagyobb erő közreműködését kell sejtenünk a háttérben, ami egyaránt rejti magában a miszticizmus és a sci-fi lehetőségét. Mindezt a bizonyos értelemben feminista karakterek, a saját módszereikkel lázadó iskolás lányok erős és egyedi karaktereinek, a kisvárosi USA nyugalmának és a misztikus hajnali jelenségek gyönyörű képeinek kíséretében követhetjük végig, ami nálam abszolút bezsebelte a képzeletbeli fődíjat rajz, történet és mondanivaló kategóriában is.

Említést érdemel még: Death Head, Harrow County.

// Nektek más volt a kedvencetek? Hiányoltok valamit a listáról? Írjátok meg alulra! //

A bejegyzés trackback címe:

https://trikorder.blog.hu/api/trackback/id/tr718199172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

xCYBERFUNKx 2015.12.29. 18:58:27

ez csak egy óhitű véleménye, de nekem:
EKI & COCO
süti beállítások módosítása

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható. Szóval így lopjál innen, okéka-rakéta?
Trikorder - 2015