A magyar képregényrajongók már ismerhetik a Bloodlust sorozatot, ami kicsit döcögősen, és néhány kitérő után, de idén véget ér – vagy legalábbis lezárul egy fejezet. Még az októberi börzén sikerült egyben beszereznem a történet első 3 számát, úgyis illik az őszi borongós hangulathoz a téma. Tudom, hogy sokan várjátok a Seraphot, hogy egyben olvassátok el, ezért szólok előre: hosszú, erősen spoileres kritika következik.

Ébredés

Nemrég beszélgettünk a srácokkal (itt tudjátok megnézni), de ha nem láttátok volna, azért röviden és tömören ezt kell tudni a képregényről: a Bloodlust egy 2008 óta létező magyar, vámpíros cyberpunk képregény, aminek az első két száma után a történetet átgondolták, változtattak is picit rajta, így igazából 2010-re tehető az első két szám az Ébredés és a Temetetlen múlt mai formája. 2014-ben pedig megjelent a Tisztességtelen ajánlat című füzet, immár új logóval ellátva. Az alkotók saját maguk adják ki a füzeteket, és mivel a 3. köteten is csak négyen dolgoznak, munka után hobbi projektként, így nevezhetjük egy igazi szerelemgyereknek.

Emberiség, saját magad leszel veszted!

A történet szerint 2060-at írunk, helyileg pedig Crywenben, az USA régi keleti parti területén lévő neopoliszban vagyunk. Egy 2019-es hatalmas kataklizma után az emberiség fele elpusztul, és a hatalmi harcok közepette építik menedékként Crywen-t. Az emberiség nem tagadja meg önmagát, így az összefogás helyett a belviszályok és a harcok teszik romlottá a várost. A bábként használt vezetők mögött pedig olyan cégek állnak, mint a Tisztogatók nevű társaság, ami bár feloszlott, ügynökeiket egy ismeretlen cég továbbra is alkalmazza bérgyilkosként.

(A következő két bekezdést ugord át, ha nem akarod lelőni magadnak a történetet!)

Vér, gyilkolás, ármány és puccs

Ebben a helyzetben találkozunk a történet egyik főszereplőjével, a dögös Rachellel, aki megbízást kap egy Zero nevű operátortól. Houndsville-be kell mennie, ahol egy Wellis nevű figurát kell megtalálnia és likvidálnia.  Némi információszerzés után rá is lel, de a célpontról kiderül, hogy vámpír, és megpróbálja megölni. Szerencséjére egy másik, nagyon badassnek kinéző vámpír megmenti. És igen, nagyjából ez a története az első füzetnek, azon kívül, hogy az elején egy régészprofesszor feléleszt egy egyiptomi múmiát. Nagyon hosszan van elnyújtva, rengeteg a felesleges panel. Például van olyan, hogy egy teljes oldalon csak a lányt mutatják – indokolatlanul – különböző pozíciókban.

Sajnos a második kötet arányait sem sikerült eltalálni. Itt a lányt megmentő vámpír, Nathan történetét követhetjük addig a pontig, amíg közbe nem avatkozik Rachel megmentése érdekében, némi egyiptomi flashback közben. Melankolikus agyarasunk bámul a végtelen éjszakába, amikor is egy ghoul keresi fel, és egy kis izmozás után Nathan megkötözve egy Daniel nevű arisztokrata vámpírhoz kerül, aki mi mást szeretne, mint hogy bekerüljön a tanácsba, és Nathan intézze el a három tanácstag közül az egyiket. Szerintem az első két füzetnek bele kellett volna férnie egybe, főleg így, hogy megjelenések között rengeteg idő telik el. Úgy érzem, a sok rajz a történet kárára ment, illetve egy-egy jelenetet sokkal rövidebben is meg lehetett volna oldani. De szerencsére a srácok tanultak a hibáikból, mert a harmadik kötet feszesebb tempójú lett (csak azt az érzelgős „nem tudom mi történt velem, elvesztettem az eszemet” jelenetet nem érzem oda valónak) és végre megértjük, hogy mire is fog kimenni a játék. Igen, szépen van előkészítve, hogy merre fog kifutni a történet és mi köze volt és lesz Rachelnek és Nathannak egymáshoz, de ez egy túl hosszú előkészítés volt. Egy prequelnek, vagy egy kedvcsináló, neten elérhető bónusznak teljesen rendben lenne az első két kötet, csak nem érzem úgy, hogy igazán be tudnák fejezni a történetet egy füzettel.

Kép, szöveg, buborék

Ennek az elhúzásnak amúgy két belső oka is volt. Az egyik, hogy az első két kötet „túlrajzolt”. Értem ez alatt, amit már említettem feljebb, hogy sok mindent akarnak megmutatni – és habár Pétert irgalmatlanul tehetségesnek találom – ha minden oldalról két panelt leszednénk, akkor is érthető lenne a történet. A másik, hogy bár nem ismerem az alkotás metódusát, én úgy érzem, a képek a párbeszédek kitalálása után készültek, így lett túl sok rajz, túl sok panel, ami meg a szereplők teátrális, picit sablonos szövegeiből eredeztethető. Tehát túl sokat akarnak a szereplők szájába adni. Ez amúgy szintén javul a harmadik kötetre. Nem mellesleg amúgy gyönyörűen, már-már gigerien van megrajzolva, a színezés és a kihúzás is szuper, tehát a rajzok minőségére nem lehet panasz. Sőt, amikor elmentem a tömegben a stand mellett, először az új koncept artok ragadták meg a figyelmem, és utána jöttem rá, hol is vagyok.

A szövegbuborékok az Ébredésben még nem igazán jók. A történet előmenetelét nem a rajzokkal, hanem számomra picit furcsa narrátori panelekkel oldották meg, azt az érzetet keltve, hogy van egy történet, egy novella szerűség, meg vannak a rajzok, amik külön működnek, de egységben nem.  Túl sokat akarnak a világról előre tisztázni írásban, leírják, mit éreznek a szereplők – ezek egyáltalán nem szükségesek, lévén egy képregényről beszélünk. A második kötet elején pontosan és tisztázva látjuk, hogy romantikus vámpírunk éppen szenveleg a naplementében, de ehhez kapunk egy leírást is, pedig a rajzok tökéletesen érzékeltetik mindazt, ami történik. Illetve itt vannak az olyan furcsa megoldások, mint, hogy a hangok érzékeltetése is ezekben a narrátori panelekben történik, pedig erre valók a különböző buborékok. Ebben a füzetben még csak szárnypróbálgatások vannak erre a színátmenetes hátterű téglalapokkal, ez a Tisztességtelen ajánlatra teljesen megváltozik, és úgy használják ezt az eszközt, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

A vizuális szerkezete is megváltozik a füzeteknek a harmadik kötetre, és szintén előnyére. A kezdeti rengeteg, egymásra rakott apró rajz eltűnik, és immár a panelek szerves részét képezik a lapnak és a történetnek. Sokkal egységesebb, olvashatóbb és felfoghatóbb az egész, a hatalmas üres fekete háttérrészek nélkül.

Sajnos a szereplők viszont nagyon sablonosak és ez nem változik. Érezni, hogy több van a háttérben, mint amit látunk, és hogy van sztorijuk, de ez sem változtat azon, hogy klisékből vannak összerakva a karakterek. A dögös fejvadász nő, akinek csak addig nagy a szája, amíg tényleges erőszak nem történik (és természetesen meg kell menteni). A romantikus, hosszú fekete hajú vámpír, akinek valami titok lappang a végtelenül hosszú múltjában. A szőke, hosszú hajú, piros ruhás vámpír nemes, aki puccsot tervez a vezetők ellen. És még sorolhatnám. A Vampire: The Masquarade alap karakterei jutnak eszembe, és ha nagyon akarnám, be is oszthatnám a szereplőket az egyes klánokba.

Nagyon nehéz egy olyan három részes (plusz egy antológia) történetről írni, ami igazából hét éven keresztül született meg, mert érezhető, hogyan formálódott az egész produktum. És annak ellenére, hogy rebootolták a világot, még mindig érződik a töredezettség rajta. Pontosan ezért, az egyes füzetek inkább alkotnak külön egységet, de szuper, felfelé ívelő minőséget mutatva. Az utolsó füzet szerkezetében és kivitelezettségében is ígéretes, a történetben a hosszú szálak összeértek, az új design és a papír szuper, és habár vannak kétségeim, nagyon várom már, hogy megjelenjen az új kötet. Úgyhogy figyeljétek a srácok facebook oldalát, és csapjatok le a kötetekre!