A Girls végre megint visszatért régi önmagához. Az első évad olyan jó felütés volt, hogy a második és harmadik évad sekélyessége kifejezetten felidegesített (Oké, a harmadik évadban volt egy kurva jó rész, amikor elmentek hétvégére egy parti házba és Hannah bikiniben ment a városba mert „Mért ne mennék így, ez egy tengerparti város itt mindenki így jár” és persze nem; meg Shosanna kiosztott végre mindenkit) és már azt hittem, ennyi volt csak Lena Dunham-ben, kifújt az egész, ez is csak egy újabb középszerű sorozat lett. Amikor kijött az évadnyitó, adtam még egy esélyt, és megérte. Szinte mindegyik rész hibátlan volt, egészen egyszerűen azért, mert végre megint Hannah állt a középpontban és a túl sok mellékszál nem ment át hatásvadász „Ó jaj ki kivel fog összejönni” szarakodásba.
Szóval Hannah még mindig nem tudja hova tenni apja coming out-ját, és eléggé kivan, de pánikrohama alatt a szerintem elég douchey tanár srác meglepő módon jófejkedik vele, megsimogatja a hátát meg minden. Adam nővére (a csodálatos Gaby Hoffman) kádban kívánja megszülni a gyerekét, bár sem az ex-junkie csávója, sem ő nem tudja, hogyan is kellene levezetni az egészet. Kurva jó ahogy Gaby „fuck the legal system”-mel reagál Hannah aggodalmára és akkor végre berobban Adam és kiveri a balhét, de az egyetlen, aki tényleg a helyzet magaslatán áll, az Jessa. Jessa az előző részekben is sziporkázott: utcán hugyozás - mert mért ne; aztán amikor otthagyta drámázás nélkül azt a gyökér szemüveges csávót Mimi-Rose-nál.
Shoshanna közben végre kapott állást, de Japánba kéne mennie érte, és a gazdag gyáros udvarlója a hírre úgy bepánikol, hogy inkább megkéri a kezét és munkát is ajánl a cégénél, csak hogy mellette maradjon. Az indoka pont olyan nevetséges, mint az Orlando-ban, amikor Tilda Swinton megkérdezi kérőjétől, mégis milyen alapon formál rá jogot, amire ezt feleli: „Mert imádom önt.” Konkrétan azt mondja Shosh-nak, hogy „Ne menj el, mert nemsokára szerelmes leszek beléd.” És bár Shosh elkeseredettségében múltkor még azt fogadta, hogy inkább szerez magának egy férjet és kitartott lesz, minthogy dolgozzon, szerencsére Ray migrénes kollégája szembesíti azzal, hogy az élete nem egy ponyvaregény, és ezzel a közhellyel indítja útjára: „Be the walker, not the dog!”
Ó Marnie & Desi. A felszínes pár. Desit egyébként egészen megszerettem a végére, amikor a lakbérüket elbaszta egy My Bloody Valentine-hangzású torzítóra, én is izgalomba jöttem és nem értettem, mit balhézik Marnie. Na mindegy, mert Ray viszont nem kertelt és olyan szépen leoltotta, hogy jó volt nézni, ahogy lehervad a mosoly Desi bárgyú hippifejéről. Továbbra sem értem, hogy egy ilyen értelmes arc, mint Ray mégis mit lát Marnie-ban, aki a legellenszenvesebb az egész sorozatban (és a legátlagosabb, de a nézők nagy része, aki leginkább vele azonosul). Mindenesetre aznap este, a lemezbemutató koncertjük előtt felszívódik Desi, és Spike Jonze sírásba hajszolja Marnie-t ( „Let's just hope he didn't Jeff Buckleyd”), aki végre !! önállósítja magát és felmegy egyedül a színpadra, elénekelni rádiókompatibilis dalait a pitchforkos arcoknak. Szóval az évad végére még Marnie is pluszba jön ki.
A legjobb mégiscsak megint a Hannah-s végkifejlet volt, mert én nem tudtam volna nemet mondani az inkubátoron át kezét nyújtó Adamnek, aki újra akar kezdeni mindent, nem, én biztos ráugrottam volna, de Hannah végre eljutott arra a szintre, ahol már nem fogadjuk vissza a faszfej expasikat. (Aztán összejött a Hemingway pólós, veszélytelen kollégájával)
Most kezdték el forgatni Lenáék az ötödik évadot, kíváncsi vagyok, vajon folytatódik-e ez a pozitív nőerő vonal, vagy visszasüllyednek-e megint a pasik alatti őrlődésbe a lányok. Meg mondjuk le lehetne cserélni az egész zenefelelős csapatot, mert továbbra is idegesítően semmilyenek a zenék.
