Véget ért az utóbbi idők egyik legjobb és legszebb sorozata. Bár a kritikusok odáig voltak érte és sikerült igen elkötelezett rajongótábort felépítenie, sajnos a nézettsége nem volt elég ahhoz, hogy még egy évadot berendeljenek belőle. A tovább után (spoileres!) gondolatok a sorozatról és annak zárásáról.

Szomorú, hogy nem sikerült hozni a szükséges számokat, de tulajdonképpen már az is meglepő volt, hogy a sorozat idáig eljutott. Már az első évad esztétizált gyilkosságai és hallucináció is olyan véresek és brutálisak voltak, hogy az ember csak nézett, hogyan merik ezt bevállalni, de ahogy a történet haladt előre és egyre mélyebbre hatoltunk Will és Hannibal elméjébe, az is világossá vált, hogy ez a sorozat hamarosan nem lesz folytatható. Lehetne ujjal mutogatni és azt állítani, hogy a végső döfést a szubtextusként a háttérbe meghúzódó homoerotikus szál hangsúlyosabbá válása adta meg, de valószínűleg erről szó sincs. Sokkal inkább az történhetett, hogy a a kezdeti procedurális, egy hét, egy eset jellegű felépítést felváltó, a karakterek kapcsolatait néha mikroszkóp alatt vizsgáló (és már-már szó szerint boncolgató) történetvezetés, kiegészülve a helyenként valóban filozofikus, máskor inkább hatásvadász párbeszédekkel egyszerűen túl sok voltak a nézőknek.

Lehetne hosszasan írni arról - biztos sokan meg is teszik majd -, hogy mennyire szomorú, hogy a közönségnek nincs szüksége ennyire igényes sorozatokra, de a helyzet az, hogy túl azon, hogy a Hannibal valóban rendkívül igényes volt, a készítők olyan kompromisszummentesen és könyörtelenül ragaszkodtak a saját maguk által felépített világhoz, hogy az tényleg csak kevesek ízlését elégíthette ki. Azokét viszont abszolút mértékben.

Az első (és részben a második) évad heti eseteket felvonultató kezdése, ami gyakran akár a Criminal Minds-ot is eszünkbe juttathatta, szépen lassan tűnt el, az elkövetők pszichéjéről pedig áthelyeződött a hangsúly a sokszereplős dráma szereplőinek pszichéjére. A harmadik évad kezdése már teljesen elhagyja a nyomozást, eddigre már csak egymás körül keringő, egymás halálára, megértésére, szeretetére és önmaguk megváltására vágyakozó szereplőket követünk, akiket mind ugyanaz az egy személy - Hannibal - tart mozgásban. Az évad második fele még ehhez képest is radikális változást hoz, ráadásul meglepi azzal is a nézőket, hogy az összes történetszál közül ez követi legjobban a regényt (persze így is számos eltérést tartalmaz, különösen a végkifejlet tekintetében).

Brian Fullernek szerencsére megadatott a lehetőség, hogy megfelelően lezárja a sorozatot (persze már a második évad zárlata is olyan volt, hogy ha ott véget ér a sorozat, akkor elégedetten hátradőlhettünk volna). Ez nem jelenti azt, hogy ne maradtak volna nyitott kérdések az utolsó negyven perc végére, sőt az epizód legutolsó jelenete önmagában egy mondatvégi kérdőjel (vagy inkább három pont), ami sok esetben zavarna, de a Hannibalnál kifejezetten jól működik.

Tényleg sajnálatos, hogy a sorozat nem élte meg a negyedik évadot, de ezért cserébe nem kellett lemondanunk a készítők eredeti elképzeléseiről, ami azt hiszem, sokkal többet ér, mint még tizenpár lagymatag rész, hiszen ennek a már emlegetett kompromisszummentességnek köszönhető, hogy a Hannibal az egyik legjobb sorozat lehetett, ami nemcsak felért a filmekhez, de köröket vert rájuk (a regényekről nem is beszélve).