Itt az év vége, szóval a Trikorderen áttekintjük, hogy milyen volt 2015 geek szemmel. Ha a filmes felhozatalt nézzük, akkor elmondható, hogy idén jó volt geeknek lenni. Volt posztapokaliptikus akciófilm, királyul összerakott képregény feldolgozás, okos szuperhős film és töméntelen mennyiségű szórakoztató blockbuster. 

trg:

Idén csak kapkodtam a fejem, annyi jó (vagy legalábbis szórakoztató) filmet dobott a gép. Ami azt illeti, annyi dolog volt, hogy még most is van pár film, amit nem láttam és aminek valószínűleg helye lenne ebben a posztban (különösen az Ex Machinára, a Mr. Holmesra, az It Followsra és a Birdmanre gondolok, de erősen sajnálom, hogy nem fért bele az évbe a Sicario, a Macbeth, a Creed és, itt jön a kakukktojás, a Libabőr sem).

Nem tudnék, és nem is akarok, konkrét ranglistát felállítani, viszont kedvencet simán tudok mondani. A 2015 messze legjobb filmje nekem a Mad Max volt. Nem azért, mert gyönyörű, nem azért, mert izgalmas, nem azért, mert feminista, hanem azért, mert mindez egyszerre, ráadásul mindezt úgy éri el, hogy nem próbál meg sokkal több lenni egy hihetetlen precizitással összerakott posztapokaliptikus akciófilmnél.

Voltak persze idén más meglepetések is. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a The Martian ennyire betalál majd, de mind Matt Damon, mind a többi szereplő abszolút jót alakított és Ridley Scottnak is sikerült végre egy jó filmet rendezni, aminek azért őszintén örülök (bár a Prometheus folytatással kapcsolatban még így sem vagyok teljesen nyugodt). A Kingsman több mint parádés volt, nekem sokkal jobba bejött, mint a szintén Millar képregényen alapuló Kick-Ass. És persze ezek közé tartozik az új Star Wars is, amitől nagyon féltem, de szerencsére tök élvezhető lett, rendesen meglovagolva a nosztalgiahullámot (ezt egyébként a Jurassic Worldnek is sikerült, nem is rosszul). Apropó nosztalgia és kellemes csalódások: bár a Kung Fury sem volt rossz volt rossz próbálkozás, de ami nálam igazán betalálta, az a Turbo Kid, ami egyszerre volt fasza coming of age story, posztapok elmebetegség és cuki szerelmes film. Nosztalgia a maximumon.

És ha már szóba kerültek a coming of age dolgok, idén is folytatódtak a nagy YA szériák, ezek közül csak kettőt néztem meg, a Hunger Games lezáró részét és a Maze Runner második részét (a Divergent sorozat nem hozott igazán lázba, de talán a harmadik epizódra pótlom a dolgot). Az előbbi a kifejezetten okosan összerakott előző rész után sajnos csalódás volt (mintha nem találták volna a megfelelő tempót és a helyes hangsúlyokat), de legalább nem volt katasztrofális, így egészen jól lezárta a sorozatot. Ezzel szemben az új Maze Runner nem okozott csalódást. Igaz a két filmmel kapcsolatban teljesen mások voltak az elvárásaim, szóval ez nem azt jelenti, hogy az utóbbi jobb lenne (nem az), pusztán csak annyit, hogy teljesítette azt, amit várni lehetett tőle (plusz szerepelt benne pár jobb sorsa érdemes színész is - pl. Giancarlo Esposito -, akik miatt simán megérte megnézni).

Nem a Hunger Games volt az egyetlen film, ami csalódást okozott. A Marvel mindkét idei produkciója után kicsit felemás érzéseim voltak. Az új Avengers miatt azért, mert az nem tudott jobb lenni az elődjénél, az Ant-Man miatt pedig azért, mert bár rendkívül szórakoztató volt, de a történet egyes elemei túl ismerősek voltak. Persze mindkettő jó film volt, és ha most listát írnék, akkor valószínűleg mindkettő fel is kerülne rá, de ettől még mindkettő egy kicsit túlságosan is a biztosra ment (nem úgy, mint a kisképernyős produkciói a Marvelnek, de erről majd pár nap múlva). Mondjuk az is biztos, hogy így is sokkal jobban teljesítettek, mint a Fantastic Four, ami a tehetséges színészek és az egész pofás látvány mellett is képes volt hatalmasat bukni, hála a történet hiányának és a Doom totális elcseszésének (vajon mikor fogunk megfelelő Victor von Doomot látni a mozikban?).

Végezetül még pár film csak felsorolás szerűen, ami idén tetszett: Legend (Tom Hardy parádésan játszott), Spy (Melissa McCarthy vígjátékaira mindig vevő vagyok), Inside out (tinédzserek depressziójáról ritkán csinálnak ennyire aranyos filmet), The Man from U.N.C.L.E. (klasszikus Guy Ritchie film, ezúttal kémekkel és hidegháborús humorral), Saul fia.

Idén jó volt filmeket nézni (szerintem nem is volt olyan idén kijött film, amit kifejezetten utáltam volna), viszont az is sokat elárult a felhozatalról, hogy az egyik legjobb moziélményem a Mad Max mellett a 2001: A Space Odyssey volt, ami hiába közel ötven éves, de így is simán egyike a legmaradandóbb élményeknek idénről (ehhez persze hozzátartozik az is, hogy én idén láttam először). Ennek fényében azt várom a jövőévtől, hogy a blockbusterek legyenek kicsit bevállalósabbak, magamtól pedig azt, hogy kicsit többször mozduljak ki a komfortzónámból és nézzek meg olyan filmeket, amikben kevesebb a robbanás és a vicces párbeszéd és több a tartalom.

Cyberfunk:

Csak ABC sorrendben:

Birdman
Egyik kedvenc filmbuzi haveromnak határozottan nem tetszett, én viszont kissé beborozva néztem végig és a film ritmusa már az első pillanattól elkapott. Féltem, hogy Iñárritu csak nyomor filmekben zseni és "könnyedebb" stílusoknál elhasal (más kérdés, hogy mennyire könnyű maga a film), de szerencsére most sem hagyott cserben. Ha rangsorolva kéne raknom a filmeket, tuti ezt raknám előre.

Ex Machina
Nem azért van rajta a listán, mert annyira jó film, sokkal inkább csak nem láttam elegendő jó idei filmet. Számomra az Ex Machina utolsó kb 15 perce teljesen vállalhatatlan és szembe megy mindennel, amit a film felállított, már ami a "gonoszt" illeti. Ettől függetlenül jó film, érdemes megnézni, talán te nem fogsz annyira kiakadni rajta, mint én.

Le meraviglie (Csodák)
Erre a filmre már kevésbé emlékszem, de újra azt éreztem, hogy az olasz film igen is nagyon, nagyon de nagyon szép. Múlt évben a La grande bellezza (Nagy szépség) taglózott le teljesen, most pedig ez. Nehéz bármit is írnom róla, inkább nézzétek meg, ha szép filmet akartok látni (olaszul mindenképpen!).

Mad Max: Fury Road
Feminista a film? Nevezhetjük annak. Ettől jó? Akár, de igazából alapból elég kerek a film. Ártott ez neki? Dehogy is, sőt, végre láthattunk olyan filmet, ahol a főszereplő nem feltétlen a főszereplő, és ettől még izgalmasabb lett számomra az élmény. Charlize Theron pedig 10/10-es alakítást hozott egy 10/10-re megírt karakterhez. Számomra ő egy igazi feminista "példakép", nem pedig a mindig langyi és abszolút semmilyen Taylor Swift.

Saul fia
ZSIDÓK!!!4444 Na most hogy elmentek a srácok focizni, beszélhetünk a hüvelygo... ja nem. Na mindegy, szóval Saul fia. Adott egy téma, egy abszolút lerágott csont, melynek mélysége ugyan mérhetetlen, mégis Hollywood sikeresen elbagatellizálta az évek során. Hogyan lehet akkor mégis a témát feldolgozni? Új perspektívába helyezzük a dolgokat! Nemes László filmje több fronton is érvényt szerzett ennek, hisz nemcsak maga a történet ad friss nézőpontot, de az egész filmnek a nyelve úgy van felépítve, ahogy azt nem nagyon szokhatta meg eddig senki. És működik, nagyon működik. Jó volt látni egy ennyire átgondolt filmet végre.

Noob Saibot:

Én az idén úgy éreztem, hogy a filmes felhozatal az év első felében (kb. júniusig) brutál erős volt, utána viszont ha nem is nagyítóval, de azért keresni kellett a jó darabokat. Ezzel együtt sajnos nem láttam mindent, amit szerettem volna (Mentőexpedíció, Straight Outta Compton, Fekete mise). Az én kedvenceim így néznek ki:

Ami nagyon elszórakoztatott: Kingsman - óriási coolság, kémes vígjátékokhoz képest kevésbé elcsépelt poénokkal, a Millarra jellemző túlburjánzó erőszakkal, vicces Samuel L. Mothafuckin Jacksonnal, elegáns Colin Firth-szel, elképesztő operatőri munkával, bárdolatlanul népmesei tanulsággal.

Ami nagyon hatásos volt, de nem lesz a kedvencem: Whiplash - egyszerűen egy baromi jó ábrázolása a mester-tanítvány viszonynak, két remek színésszel, mégsem fogott meg tartósabban. Az ok egyszerű: mind a tanár, mind a diákja a józan ésszel sokadjára is szembemenve, életszerűtlen módon amortizálják magukat, amit már inkább kétkedve, mint ámulva néztem a végén. Egyszerűen túltolták, na. Sicario - A bérgyilkos - Emily Blunt menő és érzékeny, Benicio Del Toro menő és brutális, Josh Brolin meg egy igazi unszimpatikus seggfejt játszik. Mindenki nagyon a helyén van, játékuk nagyon hozza a drámát. Amiből nem kevés van, annak ellenére hogy a film egy átlagos képkockáján több a fegyver, mint az ember. Viszont hiányzik az a fajta lelkesedés és élet a filmből, ami miatt emlékeznék rá egy év múlva. Túl rideg, túl távolságtartó. Ez után a film után tiszta szívedből meg fogod gyűlölni az amcsikat meg az ő drog ellen folytatott háborújukat.

Hatalmas pacsi: Mad Max - Fury Road - Totál őrület, újra gyerek voltam. Lendületes, akciódús és kemény. Egyetlen hibája, hogy a címszereplő meg se mukkan, de a többiek kárpótolnak minket, na.

Majdnem tökéletes: Ex Machina - Jó sci-finek, jó drámának, hátborzongató és elgondolkodtató. A végére sajnos kifárad, a fordulatok kiszámíthatóak, de a hangulata még nagyon sokáig kísért.

Legaranyosabb: Agymanók - Most már köztudott, hogy Pixar filmekre csak százas csomag zsepivel érdemes beülni, de ez a film még így is nagyot ment. A szokásos kalandok közbeni jellemfejlődés ugyanis ezúttal konkrétan egy kislány fejében játszódik, akinek az érzelmeinek érzelmei befolyásolják a cselekedeteit. Azta. Cukiság, filozófia és a gyerekkor elvesztésével való szembenézés. Én imádtam, de nem hiszem, hogy 10 éves kor alatt bármelyik gyerek értené.

Legnagyobb királyság: Birdman - Avagy a mellőzés meglepő ereje - Michael Keaton szinte magát játssza. Az egész díszlet él, lélegzik. A mellékszereplők frenetikusak, nem lopják el a show-t, mégis minden mondatuk emlékezetes. Inárritu jól eltalálta mikor kell kicsit meredekebb effekteket vagy hangulatot bevállalni, az egésznek van egy sodró lendülete, ami kirepít a moziból.

// Hiányoltok valamit a listáinkról? Esetleg nem értitek, hogy valamelyik film miért lett említve? Írjátok meg alulra //