Lucifer Rolling Stonest hallgat, az alvilágba a metró mozgólépcsőjén visz az út és szó szerint fejek hullanak. Egy képregény, amelyben a popkultúra és a mitológia találkozik napjaink Londonjában. Kritika az első 5 számos sztoriról.
A The Wicked+The Divine egy jelenleg 11 számnál tartó, Kieron Gillen (Phonogram, Young Avengers, Uncanny X-Men, Über, stb.) fejéből kipattant modern (urban) fantasy, aminek inspirációja egyrészt táplálkozik a szerző életfelfogásából, másrészt a popzene iránti szeretetéből, ezért igencsak áthatja a komorság és a csillogás kettőssége. Hogy egy egyszerű példát mondjak, az első évfolyamot összegyűjtő kötet első oldalán egymás mellett található két idézet: az egyik Christopher Marlowe „Doktor Faustus” című drámájából, a másik pedig a Vengaboys „Boom, Boom, Boom, Boom!” című számából.
Az alapsztori szerint az ősi istenségek (kultúrától függetlenül ideértve szellemeket, démonokat és hasonló teremtményeket is) közül 12 eljön a világra, és átlagos fiatalok testét birtokolva mutatja meg magát a világnak 90 évente egyszer (ezt „Recurrence”-nek nevezik). A rossz hír ezeknek a fiataloknak, hogy az istenség hatalmát 2 évig birtokolják és azután meghalnak, valamint ez az egész jelenség természetesen alaposan felkavarja nem csak az ő életüket, de a mindennapi emberek viselkedését is amikor bekövetkezik, hiszen ezek az istenségek átveszik a legnagyobb sztárok helyét a színpadokon, ugyanakkor puszta létezésük gyűlöletet szül sokak szívében.
Mivel az istenségek átvették a popsztárok szerepét, a Recurrence utáni világot a fanatikus tizenhét éves rajongó, Laura elbeszélésén keresztül ismerjük meg, akinek természetesen minden vágya, hogy maga is isten lehessen. Hamar megismerkedünk két isteni hatalommal bíró lánnyal: Amaterasuval, Laura rajongásának fő tárgyával, valamint a metsző humort, láncdohányzást és fehér öltönyöket kedvelő Luciferrel (röviden csak Luci). Az események akkor kezdenek el felpörögni, amikor egy koncert után az istenek/tinédzserek életére törő vallási fanatikusokat Lucifer egyetlen csettintéssel ártalmatlanná teszi (konkrétan felrobbantja a fejüket). Mivel a törvény szemében a Pantheon tagjai átlagos tinédzserek, és semmilyen hivatalos hatalom nem ismeri el isteni mivoltukat, Lucinek bíróság elé kell állnia. Amikor aztán a tárgyalás közben a bíró feje is felrobban, Lucit azonnal börtönbe zárják és mivel mindent tagad és egyébként egy rendkívül szimpatikus lányként ismerhettük meg (bármilyen furcsa is a Sátánnak ez az arca), Laura úgy gondolja hogy kideríti valójában ki a felelős a gyilkosságért.
Az innen továbbfolyó történetnek ez a nyomozás adja a gerincét, azonban leginkább a Pantheon további tagjainak megismerése az, ami engem leginkább lebilincselt, plusz Luci beszólásai és az a letisztult, modern és a gyönyörű arcvonásokra koncentráló látványvilág, amit Jamie McKelvie rajzai jelenítenek meg. Ahogy Laura elszántan beleveti magát a nyomozásba, mellé szegődik egy transznemű szkeptikus riporter, Cassandra, aki az istenek hamis voltát igyekszik bebizonyítani és feltárul előttünk az a szexualitással, féltékenységgel és rivalizálással átitatott légkör, ami az istenek egymáshoz való viszonyát jellemzi.
Mivel az istenek nem a legismertebb mitológiai nevüket viselik (én legalábbis kénytelen voltam guglizni, hogy kiderüljön például ki az a Wōden) és képességeik eltérnek egymásétól, ráadásul nem is pont egy időben jelennek meg a földön, Laurával együtt kapkodnunk kell a fejünket, hogy kinek lett volna indítéka és módja besározni Lucifer khmm, jóhírét. A válasz természetesen csak akkor kideríthető, ha az álladó feltűnési viszketegségtől szenvedő, begerjedt és ármánykodó istenek közül legalább egy-kettőben meg lehet bízni. Külön érdekes hogy Gillen hogyan mutatja be az istenek kegyéért epekedő halandók viselkedését: itt ugyanis nem valamiféle papokról van szó, hanem színtiszta gruppikról, akik ugyanúgy próbálnak bejutni Wōden Valhallájába, mint a rajongók a sztárok házába és Morrigan szó szerint földalatti fellépéseire a letartóztatás kockázatának ellenére lopóznak be a lezárt metróállomásokra.
Az istenek ugyanakkor nem tűnnek különösebben segítőkésznek, élükön Anankével, aki a görög sorsisten megszemélyesítőjeként az a lény, aki még a tizenkettő tinédzsernél is nagyobb hatalommal rendelkezik, sőt tulajdonképpen ő hívja őket életre. Nos, az istenek és Ananke közönye végül további tragikus fordulatokat hoz, amely már nem csak az emberi törvényhozás haragját zúdítja Lucire. Mivel remélhetően sokan fogják kezükbe venni a füzetet új olvasóként, ezért ennél jobban nem spoilerezném el a cselekményt, de abban biztosak lehettek, hogy a szokásos kamaszkori válságokat Laura életében egyre inkább háttérbe szorítja a különböző popsztároknak (külső vagy belső tulajdonságaik) alapján minden erőltetés nélkül megfeleltethető istenek társaságában való elvegyülés, miközben a kezdetek óta vele levő Cassandra igyekszik az egész Recurrence-t csalásként leleplezni.
Sőt, ezt a szépen, modern és letisztult stílusban készült képekkel ábrázolt, mitológiát, nyomozást és rengeteg popkulturális utalást tartalmazó sztorit élvezhetjük a szerző által összeállított érdekes playlist-et hallgatva is a tökéletes élményhez. Erősen ajánlott anyag.
