Klónok, virtuális valóság, transzhumanizmus - ezekkel a szavakkal csábított a BodyScape csapata a Trafóba egy különleges multimédia performance-ra.
Mit jelent embernek lenni, sőt mit jelent egyáltalán lenni? - minden műalkotás legvégső feladata az, hogy ezekre a kérdésekre keresse a választ és nem tesz mást a Dar Winners sem. A rövid - 45 perces - darab négy szegmense az emberi és emberen túli létre reflektálva, annak elemeit boncolgatva próbálja meg feltárni azt, hogy mi határoz meg minket.
Az első jelenet egy lány (klón? android? - nem derül ki) életre keltése, Stephan Kozik, a csapata hangszobrásza, az ő testét felhasználva hozza létre a zenét. Nem egyértelműek a szerepek: a lány csak instrumentum, a zene létrehozásának eszköze, vagy pont fordítva, a zene az, ami életre kelti őt? És mi a szerepe a zenésznek, aki bár végig fontos szereplője a darabnak, csak ebben a jelenetben tűnik fel a színen, csak itt válik látható módon részesévé az előadásnak. A két férfi - a már említett Stephan Kozik és a videóművész Damien Parion - ugyan a színpadi téren kívül állnak, de a munkájuk legalább annyira befolyásolja a középpontba helyezett nőket, mint azok őket. A kapcsolat azonban itt kölcsönös, ugyanis a különböző érzékelőknek köszönhetően a táncosok mozgása egyaránt hat a zenére és a videóra is, amik így - részben - élőben születnek meg az előadás közben. Ezt a kölcsönös egymástól függést mutatja be az első jelenet, a kétféle teremtés (a hangok és a videó, a művészet) megteremtésének emberhez, legalábbis testhez, kötöttségét és azt a függést, ami a puszta (emberi) létet valami teremtő aktushoz köti.
A második jelenet sokkal dinamikusabb, fókuszában a gépies önfejlesztés, az önmagunkon való túllépés, saját korlátaink meghaladása és saját magunk felcserélhetősége áll. A két táncos - Arany Virág és Hadi Júlia - azonos ruhában és frizurában, gépies precizitással mutatja be ugyanazokat a gyakorlatokat. Az aktív mozgást azonban az elkerülhetetlen meghibásodás követi. Hiába pörög fel a test, egy idő után a kivetített teljesítménymérő sem képes követni a történéseket és a túlfeszített tempó, a tökéletesre törekvés menthetetlenül vezet a bukáshoz. A két lány haláltusája során az addig ütemes zene is egyre inkább eltorzul és a vetítés dinamikája is megtörik. Az automatizmus gyengesége nyilvánvalóvá válik: akkor sem áll(unk) meg, ha a tevékenység(ünk) fizikailag nem folytatható.
A harmadik jelenet a gépiesség egy másik aspektusára, az emberi lét szertartásosságára helyezi a hangsúlyt. Egy (végletekig?) eltúlzott teaszertartás, a monoton hajtogatás a humánum valami másnak való alárendelése ugyan elsőre megnyugvást jelent (ezt szinte lehet szó szerint is érteni, hiszen az előző rész felfokozottsága után itt a néző is megpihen), azonban az erőltetett rend nem tartható fent sokáig. Mintha az előadás legelején felélesztett lény (érdekes, hogy míg az előadáson csak egyetlen táncos volt kint ekkor, az ide beillesztett videók tanúsága szerint volt olyan változat, amiben mindkét lány "születését" nyomon követhettük volna) próbálná megtalálni a helyét a világban és ehhez először az önfejlesztést, saját határainak feszegetését, majd a meditálást, a rituáléban való elmélyülést választaná, azonban mind két kísérlet kudarcba fullad.
Nem úgy a záró rész kísérlete, ebben a két táncos testének interakciója az, amin keresztül a zene konstruálódik (korábban szinte egyáltalán nem érintkeztek). A kezdeti éles, már-már bántó zajok után, ahogy a testek összeszoknak, a zene is egyre inkább közelít a konvencionálishoz (persze mindvégig megőrizve kísérleti jellegét). Egymás és önmagunk - mert ne feledjük el, a két lány egyforma, ráadásul a jelenet eleji narráció a két agyfélteke funkcióit ismerteti, ezzel is erősítve kettejük elválaszthatatlanságának és azonosságának képzetét - megismerése és elfogadása az, ami végül képes harmóniát teremteni.
A BodyScape csapata rendkívül ambiciózus kísérlettel állt elő, sok hivatkozást (neves sci-fi szerzőktől kezdve, a videojátékokon át, egészen a posztmodern kulturális mozgalmakig) játékba hoztak az előzetesen kiadott anyagokkal és annak ellenére, hogy ezek közül számos végül nem fedezhető fel a kész műben, azt kell mondanom, hogy a Dar Winners egy igazán izgalmas és jó darab lett, ami kitűnően reflektál arra, hogy még a transzhumán állapotban sem vagyunk képesek levetkőzni saját emberségünket.
