Mostanra már valószínűleg mindenki elolvasott legalább egy kritikát a filmről, így szinte mindenki értesült róla, hogy a Batman v Superman nem lett jó. Amiről már kevesebb szó esik az az, hogy ez a film lehetett volna jó is. Zack Snyder nem jó rendező, ahogy David S. Goyer sem igazán jó író, viszont mindkettejükről elmondható, hogy általában határozott víziókkal rendelkeznek, a BvS pedig számtalan olyan ötletet és témát tartalmaz, amit megérte volna alaposabban is körbejárni.

Snyder filmjében Batman már húsz éve aktív, ami nyomot hagyott rajta, ugyanúgy, ahogy Superman felbukkanása is. Affleck - legnagyobb meglepetésemre - nagyon jó Bruce Wayne, játékából teljesen átjön az, hogy már belefáradt abba, hogy rendet tegyen Gotham utcáin, azonban azt is tudja, hogy nem állhat le, ami azt eredményezi, hogy egyre radikálisabb eszközökhöz nyúl. Ez a Batman nem riad vissza a kínzástól, sőt a gyilkosságtól sem, ez a Batman erőszakkal és félelemmel akarja fenntartani a rendet. Azt, hogy ez a Batman-kép mennyire fér bele a képregények kánonjába, kár elemezni, Snyder már a Man of Steel esetében is bebizonyította, hogy magasról tesz a képregények kánonjára. Ha ez utóbbi szempontot sikerül kizárnunk, akkor viszont egy olyan karaktert kapunk, amilyenhez eddig Batman filmben még nem volt szerencsénk és akinek tettei kihívás elé állítják a nézőt. Tudunk-e (lehet-e) szimpatizálni egy szépen lassan fasizálódó hőssel? Sajnos a film nem tölt annyi időt a karakterrel, hogy erre választ tudjunk adni. Wayne Supermannel szembeni ellenérzéseit a film eleje ugyan megmagyarázza, azonban nem ismerünk meg eleget a karakterből ahhoz, hogy tudjuk mi vitte arra az útra, aminek a végpontján megfogalmazódik benne Superman kiiktatásának terve. Nem tudjuk meg, mitől vált pont olyanná, mint akik ellen küzd, így viszont morálisan sem tudjuk igazán megítélni.

Míg Batmant a saját félelmei és gyűlölete temeti maga alá, addig Supermant saját idegensége. Kal-El, akit szülei mindig is arra nevelték, hogy emberként, emberségét megőrizve viselkedjen, totálisan idegenként mozog a világban. Superman nem a reményt képviseli, hanem a kegyet. Hiába ment meg sokakat, közben végig ott lebeg Metropolis lerombolásának emléke, ráadásul amikor a hőstetteit végrehajtja, akkor sem tűnik valódi hősnek, sokkal inkább egy a mindennapjait kelletlenül megszakító istenségnek. Ezen a helyzeten Cavill játéka sem segít, aki szinte végig ugyanazzal a dühös/érdektelen arckifejezéssel operál. A film eseményei reflektálnak is erre a kettősségre, hiszen az aránytalanul hosszúra nyúló felvezetés egyik legfőbb témája az, hogy a különböző szereplők (Wayne, Luthor, politikusok) folyamatosan attól tartanak, hogy a mindenféle kontroll és autoritás nélkül cselekvő félisten mikor fordul ellenük.

Snyder két olyan hőstípust mutat be, akik önmagukban hordozzák az önkény veszélyét. A filmben érezni annak igényét, hogy reflektálni akar a poszt 9/11-es, fasizálódó politikai nyelv(ek)hez szokott, félelemmel és kilátástalansággal átitatott világunkra, azonban a történet és a karakterek nem szolgálnak kellő támogatást ahhoz, hogy ezeket a gondolatokat a film kifejtse. Luthor - akinek machinációi miatt Superman közellenséggé válik - motivációi nem világosak azon túl, hogy fél a metahumánoktól (kapunk utalásokat arra, hogy valójában egy nagyobb erő ügynökeként tevékenykedik, de ez a kapcsolat egyrészt elsikkad a filmben, másrészt viszont éppen azt a paranoiát gyengíti, ami az egész film egyik témája lenne), ugyanúgy, ahogy Batmant is csak a Superman iránt érzett harag és gyűlölet viszi előre, egészen addig amíg rá nem jön arra, hogy Kent anyját ugyanúgy hívják, mint az övét. Nem viccelek, a két hős kapcsolatában ez a pillanat jelenti a fordulópontot, ami különösen azért meglepő, mert Luthor addigi manipulációi nem lepleződnek le és Wayne jogos haragját sincs mi megszüntesse.

Ez utóbbi momentum mindennél jobban rámutat a film hiányosságaira. Az összecsapott forgatókönyv és szerencsétlen rendezés következtében számtalan olyan jelenet (pl. Wayne rémálmai/látomásai) került a filmbe, amik elhagyásával koherensebb egészet kaptunk volna és talán jutott volna idő arra is, hogy a két főszereplő jellemét jobban elmélyítsék, azonban úgy tűnik Snydernek fontosabb volt, hogy valami rendkívül elvontat, keményet és coolt alkosson, csak sajnos ő nem elég jó alkotó ehhez, így viszont a film a sok töltelék miatt leginkább csak repetitív és unalmas lesz és olyan színészeket pazarol el kisebb szerepekre, mint Jeremy Irons (a karaktere sokkal közelebb áll a Nolan filmekből ismerős Foxhoz, mint bármelyik Alfredhez, de Irons játéka mellett ez egyáltalán nem zavaró). Mellette még a két női szereplő az, akit ki lehet emelni. Amy Adams jól játsza Lois Lane-t, kár, hogy a készítők úgy érezték, hogy ahhoz, hogy bizonyítsák azt, hogy ő egy erős és önálló nő, elég az, ha egyszer tökösnek nevezi egy férfi és amúgy nyugodtan lehet ő a bajba jutott nő (háromszor is). Gal Gadot Wonder Womane szerencsére egyszer sem szorul megmentésre, de valószínűleg csak azért, mert alig szerepel a filmben, ami sajnálatos, ugyanis a csatajelenetben abszolút uralja a vásznat és a kevés civil megjelenésekor is több színészi játékot láthatunk tőle, mint Cavilltől két film alatt.

A DC filmes univerzuma döcögősen indul, idén még jön a Suicide Squad, ami kicsit mintha kívülálló lenne, jövőre azonban már érkezik is az első Justice League film, amit szintén Snyder készít. Remélhetőleg a Warner fejesei odaültetnek mellé valakit, mert ha az itteni irányt viszi tovább, akkor sok nézőnek fog bosszúságot okozni.