Mint minden évben, most is szabadkozással kezdem a listaírást, ugyanis közel sem néztem meg minden filmet, ami érdekelt az idén, illetve másképp fogalmazva van bőven jó film amit látni kell akár többször is, de 2016 előtt készült, szóval ezekre szántam az időt. Nos, hogy ezt letudtuk, következzenek az én kedvenceim 2016-ból, szigorúan értéket jelképező sorrend nélkül. (2016-os filmnek az számít, aminek a magyar vagy ennek hiányában az egyéb európai bemutatója a tavalyi naptári évre esett.)
A régi nagy kedvenc új dobása - Az Aljas nyolcas (The Hateful Eight), Quentin Tarantino legújabb remeklése egy véres, vicces, szórakoztató krimi volt, komoly karakterekkel, egy súlyos problémákkal terhelt történelmi kontextusba (QT ki meri mondani, hogy az amerikai polgárháborúban mindkét oldalon elég sok rohadék harcolt) helyezve. Nekem jobban tetszett, mint az ezt megelőző Django elszabadul és úgy éreztem, hogy a rendező stílusban is megmutatkozó örgedése, lassabbra vett tempója átformálja ugyan a tőle megszokott formanyelvet, de ez egyáltalán nem válik sem a film, sem a néző szórakoztatásának kárára, bár még meg kell szokni a hosszan kitartott, mozdulatlan nagyplánokat - amik persze lehet, hogy csak a western műfaja előtti főhajtásként értelmezhetőek.
Az idén az egyetlen igazán jóra sikerül képregényfilm - A Deadpool nem a sztori bonyolultsága, a karakterek összetettsége, vagy esetleg a realisztikussága miatt érdemli meg ezt a címet, hanem mert egyszerűen a napjainkban tapasztalható Marvel vs. DC cunamiban vagy így érdemes képregényfilmet csinálni, vagy sehogy. Minden kockán, poénon és végtagcsonkoláson látszik, hogy ez a film szívvel-lélekkel, az eredeti alapanyag tiszteletben tartásával, a korhatárbesorolással szembeni kompromisszummentességgel lett összerakva. Elégedetten nyugtáztam, hogy nem csak az esztelen sebességgel röpködő poénok és geek utalások miatt kell ezt a filmet többször is megnézni, hanem legfőképpen azért, mert ez lesz az egyik olyan mű, ami visszanézve majd klasszikusként fennmaradhat egy olyan korszakból, amikor szinte havonta jöttek ki a sokkal nagyobb költségvetésből összetákolt, monumentálisnak szánt, de valójában könnyen kipukkanó hype-lufinak bizonyuló képregényfilmek.
Az év átverése (jó értelemben) - A Cloverfield Lane 10, ahogy arra trg kritikája is rávilágított. A földalatti bunkerbe hurcolt Michelle (Mary Elizabeth Winstead) és a fogvatartó/házigazda szerepét magára öltő John Goodman játéka elképesztően nyomott atmoszférát, sajátosan felemás hangulatot teremt, ami sokáig emlékezetes marad a megtekintés után. Nekem a legvége nem tetszett, illetve az sem ahogy a "nagy rejtéllyel" (vajon egy zavart emberrablóval van dolgunk vagy önzetlen megmentővel?) bánik a sztori, de a két főszereplő alakítása már elég hozzá, hogy elmerengjek egy nagyon ijesztő alak által tartós kajával és kirakósokkal otthonosabbá tett bunkerbe való bezárkózás kérdéskörén.
Az év fura filmje - Kurt Russel a vadnyugaton 2016-ban másodszor. A Csontok és skalpok (Bone Tomahawk) című filmben kannibál indiánok jelentik a leküzdendő ellenséget. Úgy képzeljétek el, hogy a film első felében megismert és kibontakozó karakterek (elismerés jár még Patrick Wilsonnak) a film második felében kegyetlen harcot folytatnak az életükért a már-már embertelen gyilkológépként ábrázolt kannibálok ellen. Érdekes (valljuk be: kicsit rizikós) az alapötlet is és szerintem a kivitelezés is jobb, mint amit elsőre várhatnánk. Nem lesz instant klasszikus, de egy megtekintésre bárki nyugodtan méltathatja. Van egy old school bája.
Az év horrorja - A boszorkány (The VVitch: a New-England Folktale). Tudjátok mi lehet szívás? A tizenhetedik században, babonás puritánként egy sűrű, sötét erdő szélén nyomorogni egy idegen kontinensen, ahol a természetes veszélyeken kívül folyamatosan valami természetfeletti dologtól is rettegsz és félted a családod. Tudjátok mi lehet még nagyobb szívás? Mikor a babonáid igaznak bizonyulnak. Ezzel nem lövök le semmilyen poént, hiszen a film már az elején világossá teszi: boszorkányok igen is vannak, ezúttal inkább a hogyan és a miért kérdésekre kaphatunk választ a működésüket tekintve. A népmesei elemeket felvonultató, a korhangulatot hitelesen lefestő film jól adagolt feszültségkeltés, félelmetes színészi játék (Anya Taylor-Joy, valamint a két szülőt alakító Ralph Ineson-Kate Dickie páros a kiemelendő) és kényelmetlen kérdések segítségével ülteti a néző bőre alá a félelmet. Közben meg ez egy optimista horrorfilm, ha lehet így mondani, hiszen olyan messze röpít térben és időben, hogy utána kilépve a moziból viszonylagos biztonságban érezheted magad a város közepén. Már amíg nem dühítesz fel egy fekete kecskét.
Az év gyomrosa - The Green Room. Kritikámban mindent leírtam, amit érdemesnek gondoltam erről a filmcsemegéről, szóval most csak annyit tudok mondani, hogy aki az izgalmas hajszák/erőszakos szubkultúrák/hentelős túlélőhorror filmes vonalon nem mozog idegenként és kíváncsi Patrick Stewartra, mint skinhead vezérre, az sürgősen nézze meg. Tempója végigráncigál a brutális és realisztikus erőszakon a főhősökkel együtt úgy, hogy beleszédülsz. Nyugodj békében, Anton Yelchin!
Az év vígjátéka - A gyönyörű új-zélandi tájakon játszódó, öreg Sam Neillel megspékelt Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople). Megmutatja két, társadalomból különböző okok miatt kivetett ember kálváriáját, az életkoruk és előéletük miatt különböző módokon manifesztálódó zavarukat, ahogy természettel és emberrel kell megküzdeniük, egy soha nem létező álom után eredve. Ja, és mindeközben hülyére röhögöd magad. Rendkívül jól összerakott film, érzékeny és nagyon szórakoztató.
Az év akcióvígjátéka - Naná, hogy a Rendes fickók (The Nice Guys) Russell Crowe és Ryan Gosling hetvenes években csetlő-botló magánhekus párosával. Én nem mondom, hogy amihez Shane Black hozzányúl, az mind arannyá válik, de volt egy olyan korszaka mikor Hollywood legjobb forgatókönyveit szállította a kategóriában. A Halálos fegyver sorozat mond valamit? Mindannyiunk nagy szerencséjére a sötét ügybe véletlenül belecsöppenő, majd azt hol makacs tökösségből, hol felelősségtudatból mindenáron felgöngyölíteni akaró, össze nem illő páros toposzával pont ehhez a korszakához nyúl vissza az író/rendező. Teszi ezt végtelen rutinnal és természetességgel, így a végeredményben a főszereplők közötti dinamika, az akció megkomponálása és a folyamatosan repkedő beszólások mind óramű pontossággal működnek.
Az év western elé tartott görbe tükre - Az erőszak völgye (In a Valley of Violence). Csak azért nem mondom, hogy paródia, mert a paródia könnyed poénokkal oldja fel a műfajok évtizedek alatt beszűkült határain belül feszülő ellentmondásos dogmákat, ez a film viszont csak felhívja a filmet ezeknek a kínos voltára, és feszültséget kelt a nézőben. Gondoljunk csak bele: a szótlan idegen kutyájával a városba érkezik, ahol a helyi vagánycsávó mindenáron ki akarja hívni egy párbajra. Mi ez, ha nem unalomig ismert toposz, ami ráadásul ha a valóságban megtörténne a hétköznapjaink részeként, roppantul idegesítene minket, bosszankodó fejcsóválásra késztetne, mint az FKF által nem jégtelenített járdák, vagy a két megálló közt beragadó hármas metró. Valami ilyesmi érzéseket igyekszik a rendező, Ti West meglovagolni, úgyhogy a szokásos fehér kalapos vs. fekete kalapos cowboy szembenállásán és a bosszú mindig aktuális kliséin (a bosszú mindkét félre visszaüt) túl egyfajta bemutatása annak, hogy mennyire pokollá tehetik az ilyen kakaskodások egy amúgy is béna kisváros életét. Úgyhogy amikor John Travolta (rajta kívül Ethan Hawke és James Ransone is remek) féllábú sheriffje puskával a kézben, szenvedő fejjel megkérdezi, hogy "Nem lehetne ezt mégis inkább megbeszélni?" azt át lehet érezni.
Az év halálkomoly, vérmacsó filmje - Yee-haw! Texas! Bankrablás! Zsíros ételek! Alkohol! Kaszinók! Countryzene! Ez bizony a Hell or High Water. Kétszer annyi bátorság, háromszor annyi lövöldözés és négyszer annyi tesztoszteron, mint az elmúlt évek akciówesternjeiben, pedig ez a film napjainkban játszódik. Méghozzá annyira rezonál a jelen vidéki Amerikájának problémáira, hogy a főszereplő testvérpár azért kezd bankot rabolni, hogy az anyjuk ápolása miatt elzálogosított farmjukat vissza tudják szerezni ugyanattól a banktól. Nem egyszerű a felállás, de a fiatalabb testvér (Chris Pine) úgy látja, hogy kifogyott minden törvényes opcióból, ezért kéri meg
börtönviselt bátyját (Ben Foster), hogy segítsen és gyerekeire adósság és szégyen helyett jövőt és biztonságot hagyhasson egy nap. A nyomukba eredő ranger (Jeff Bridges óriási) pedig azzal szembesül, hogy bármelyik kisvárosba csalja a szimata, ott a helyiek sokkal inkább szimpatizálnak a símaszkos rablókkal, mint a bankkal,
ami mindenki mást rabol ki, igaz törvényes eszközökkel. A férfiasan szikár beszólásokban, és erőt sugárzó jelenetekben bővelkedő film mindeközben érzékenyen bemutatja egy testvérpár kapcsolatát, egyikőjük a családja jövőjéért önzetlenül aggódó apa, a másik egy adrenalin- és erőszakfüggő mániákus. És egy lelkiismeretes, a végletekig kompromisszummentes zsarut ahogy hajszolja őket. David Mackenzie filmje vágtat, dübörög, a hangulata magával ragad és azon kapod magad, hogy egy szokványos bankrablós sztorinak vélt film az év egyik legjobbja lett.
// Neked mi a kedvenced? Írd meg alulra! //
