Bár kis hazánkban sosem tudott olyan mély gyökeret verni a Star Trek széria, mint a tengeren túlon, azt be kell látni, hogy aki szívvel-lélekkel pattant fel anno az űrszekérre, üljön bárki is a bakon (Picard rulez), valahol egész életére vele marad az érzés, amit ez a világ sugároz magából. Én is így jártam, így lelkes izgalommal vártam az elsőre furcsán lefordítottnak tűnő Mindenen túl megjelenését. Nem hiába…
A Star Trek életérzésről
Mit van mit tagadni, a filmvilág előszeretettel helyezi a Star Trek világának elhivatott rajongóit olyan fénybe, ami rendkívül messze esik attól, amit hízelgőnek nevezhetnénk. Antiszociális, életképtelen és imádatuk tárgyát erőszakosan védő közösség képe tárul a szemünk elé, akárki is nyúl a témához. Pedig a szériát bizony úgy is lehet szeretni, hogy nem változunk ezzé az elnagyolt karikatúrává.
A kirekesztés oka valószínűleg az lehet, hogy ez franchise egy fokkal nagyobb hangsúlyt fektet a science-re a fiction mellett, miközben futurisztikus világ nyújtotta lehetőségekre támaszkodva, féltudományos magyarázatokat ad a felmerülő problémákra. Ez pedig sokak számára nehezen emészthető. Így született sok-sok előítélet a szombat délutáni tv kapcsolgatás közben elkapott képkockákat látva. Azonban, ha ezen felülemelkedtünk, akkor megláthattuk a történetek határozott, jól felépített vonalvezetését, a gyorsan megkedvelhető, sokoldalú karakterekben rejlő lehetőségeket és az ideológiák végtelen háborúját ott, ahova eddig senki nem merészkedett.
Mindenen innen és túl
A legújabb Star Trek filmekben talán az a legbecsülendőbb, hogy bevállalták azt a fajta rizikót, amit talán legjobban egy olyan zsonglőréhez lehet hasonlítani, aki lehelet vékony üveggolyókat használ a produkcióihoz. Megpróbálni valami lenyűgözőt, lélegzetelállítót alkotni, miközben egy apró, rossz mozdulat is katasztrofális eredményhez vezethet. Megpiszkálni egy rajongók által oly nagy becsben tartott világot, miközben nem gyalázzák meg az eredeti szellemét, mégis újat teremteni... Ez hatalmas felelősség. De úgy gondolom sikerrel jártak.
A történet szerint az Enterprise legénysége, kellemesnek kevésbé nevezhető diplomata küldetésekkel tűzdelt mindennapjait tengeti a mélyűrben. James T. Kirk kapitány (Chris Pine) kezd kissé meghasonulni önmagával, kezdi kétségbe vonni döntését, hogy apja nyomdokaiba lépjen. Kapóra jönne egy nyugis állás a Halo-ból és Mass Effectből is ismerős girbe-gurba űrváros, a York Town csillagflotta bázis tisztjei között. Eközben a fiatal Spock (Zachary Quinto) hírét veszi az idős Spock nagykövet (Leonard Nimoy) halálának, ami ismét előhozza emberi oldalát és ugyancsak fontolóra veszi, hogy maga mögött hagyja csillagflotta beli karrierjét és inkább népét szolgálja. Azonban mindkét döntésnek várnia kell, mivel a York Town bázisra érkezik egy idegen faj képviselője, aki a föderáció segítségét kéri egy eddig feltérképezetlen nebulában rekedt hajója megmentéséhez. Az Enterprise útra is kel, azonban az ismeretlenben, elvágva a segítségtől titokzatos támadás éri őket, sötét titkok, nagy fordulatok, csitt-csatt, bim-bum, ennyi elég, nem vagyunk mi Pesti Est. Irány a pellengér!
Egyben van ez, nem úgy mint a hajó
A kis összefoglalóból is láthatjuk, hogy a Mindenen túl forgatókönyv írói nem kívánták túltolni az űrszekeret, a sztori ismét egy kiterjesztett, kiszínezett, feltupírozott sorozatepizód mélységével operál, ami amúgy minden Star Trek nagyfilm báját adja. Az alkotók sose felejtik el minek indult ez a széria, így nem is látják szükségét, hogy ennél sokkal többek legyenek. Ami nagy pozitívum és általában elmondható minden részre az új filmekből, hogy igyekeztek jelentősen visszavenni a fentebb említett féltudományos zagyvából, hogy szélesebb körökben is fogyasztható legyen. Emellett sikerült megtartani a karakterek mélységét, az ember könnyen azonosul egy-egy szereplővel, érdeklődik a sorsuk, álláspontjaik iránt, ami ugyancsak egy tipikus Star Trek jellemvonás.
A filmről általában elmondható, hogy ritmusos, könnyen fogyasztható, a párbeszédek csak annyira mélyülnek el, hogy a néző ne zökkenjen ki a történetből, a humor pedig finoman van adagolva, ami nagyon jól elmélyíti az élményt. De ami a hangulatot igazán hozza az a tökéletesen összeválogatott zenei repertoár. Tisztelettel kell adóznom Michael Giacchino zenei rendező előtt, aki nagyon jól eltalálta minden jelenethez a hozzá passzoló tracket, amikor pedig a fő akciójelenetben feldübörög az a dal... Nem spoilerezek, igazi libabőr, még annak is, aki ezt a zenei stílust nem érzi magáénak.
Ami a színészi játékot és az összes karaktert egybevetve illeti... na igen, itt egy kicsit kihagy a hiperhajtómű. Véleményem szerint Chris Pine még mindig harmatgyenge, igaz még így is köröket ver William Shatnerre, de azért ez nem kihívás. Szerencsére az alkotók ezúttal sem teljesen rá helyezik a hangsúlyt, hanem a teljes legénységre egyaránt, így végre Pines kisfiús bája nem okoz idegrángást a kritikusabb nézőben sem. Quinto Spockja szerintem az első pillanattól fogva hibátlan volt és ez ebben a filmben sincs másképp. A vulkáni hűvösség és az emberi kiszámíthatatlanság üdítő kettőse, ahogy azt kell. A legénység tagjai remekül hozzák karaktereiket, köztük az idő közben tragikus körülmények között elhunyt Anton Yelchin is, aki Chekov szeretetreméltó, játékos karakterét keltette életre. Aki azonban még problémás lehet az a sztori fő-fő gonosza, Krall (Idris Elba). Kissé kidolgozatlan, sablonos, könnyen utálható, akinek még a hatalma mögött rejlő titka sem szolgál más célt, minthogy belénk sulykolja mennyire hú de nagyon gonosz. Hát hol van ez a Benedict Cumberbatch féle Khanhoz képest? Kanyarban se sajnos. Szerencsére a karakter egy kellemes csavart rejteget a farzsebében, ami igyekszik mindenre magyarázatot adni, ami így végül, úgy ahogy egyben tartja őt.
Végül térjünk ki a látványra. Szerencsére itt egyetlen szó sem érheti a ház elejét, az egész film hihetetlen atmoszférikus, a vágások jól vannak kitalálva, a speciális effektektől pedig nem hány szivárványt az ember. Az operatőri munka egészen odahelyez minket az események közepébe és gyakran 4DX nélkül is meg-megmarkoljuk a karfát, valamint könnyen elfoghat minket az a kellemes, kissé tengeribeteg érzés, amit hőseink is átélhetnek egy több száz tonnás nyeles frizbi fedélzetén.
Konklúzió
A Star Trek: Mindenen túl képes legalább annyit adni a rajongóknak, mint azoknak, akik eddig idegenkedtek tőle. Természetesen, mivel ez egy többé-kevésbé folytatásos történet, illik előbb időt szakítani az előző két epizód megnézésére, amik hasonlóan kellemes élményt tartogatnak a nézőnek. Ez a film pedig finoman vezeti elő egy következő rész megjelenését, anélkül, hogy ezt erőszakosan az arcunkba dörgölné. Akit pedig elragad a hangulat, az szerintem legközelebb nem fog sokat gondolkodni, megéri-e egy mozijegy árát ez a túlzás mentesen is epikus űrkaland.
