Talán példátlanul - idén én ilyet legalábbis nem láttam - ömlik ránk a Suicide Squaddal kapcsolatos kritikák, vélemények nem ritkán vitáktól sem mentes özöne. Van aki szerint nézhetetlen, és van, aki szerint csak azért is egy remekmű. Biztos annak is van egy előzetes elvárása, aki jelen posztomat olvassa. De sajnos mindenkit el kell keserítenem: azt is, aki egy igazi parttalanul gúnyosan lehúzó kritikát várna, és azt is, aki esetleg reménykedne benne, hogy na majd most valaki érdemben fogja méltatni a DC-gonoszok filmjét. Egyszerűen ez a film érdemtelen arra is, hogy szeressem, de arra is, hogy utáljam. Közepesen menő szereplők teljesen érdektelen dolgokat csinálnak jó zenékre.
Akár tetszik, akár nem, nagyon úgy tűnik, hogy a retro, a nosztalgia, az újra felmelegített ötletek idejét éljük. Minden film/sorozat/képregény tele van a bennünk élő gyermekre, a nosztalgiára hajlamos felnőttre ható utalásokkal. Ebben a versenyszámban készült már rossz, tűrhető, és olyan alkotás is, ami a nosztalgikus utalásokon túl egy érdekes történetet, emberközeli karaktereket és valóban feszültségkeltő konfliktust is képes bemutatni. Az utóbbi kategóriába sorolható a Netflix legújabb dobása, a Stranger Things is. Szégyentelen nosztalgia, de a saját jogán is jó sorozat.




Nincs olyan ember, akinek ne olvasott volna az új őrületről, ugye? Csatlakoztam a telefonját bámuló sétálgató tömeghez, és egy hétig nagyon komolyan játszottam. Nyakamba vettem a várost, mert kíváncsi voltam, mennyire tudom beépíteni a meló és az életem mellé azt, hogy pokémenok után rohangásszak.

