Az már most biztos, hogy a cannes-i nagydíjat is elnyerő Saul fia az utóbbi évtizedek legsikeresebb magyar filmje, azt szinte mindenki elismeri, hogy technikailag csodálatos, azonban a történetről már megoszlik a kritika véleménye, pedig Nemes László első filmjével tényleg sikerült újszerűt alkotnia.

A Saul fia nem holokauszt film. Pál Dániel Leventét idézve a film "Auschwitzot térként és kontextusként használja fel egy máshol és máshogy szinte ábrázolhatatlanul szélsőséges embertelenül emberi történet egyszerre mélységes részvéttel és mérhetetlen közönnyel történő elmondásához". Saul történetének a hátterét adja a holokauszt, és valóban, ez a történet szinte elmesélhetetlen lenne a földi pokol nélkül (csak szinte, hiszen motívumai már az Antigonében jelen voltak), azonban ez a pokol nem akar az arcunkba mászni. A kamera nem a holokauszttal van elfoglalva, nem a borzalmak direkt ábrázolásával "terheli" a nézőt, hanem azzal, hogy Saul, akit a film legelején rideg és érzelemmentes figuraként ismerünk meg, hogyan teszi a dolgát ebben a pokolban.

Saul története nem egy hős története. Hiába írta ezt Szilágyi B. András és Szerencsés Márton Dániel a Mandineren, azzal vádolva a készítőket, hogy az általuk mutatott "emberi érzésű sonderkommandós" figurája hiteltelen és hamis, mert Saul nem az a hős, amiként ők értelmezik. A film kezdetén azt látjuk, ahogy a Sonderkommando tagjai beterelik a zsidókat a gázkamrába. Röhrig Géza játékában nem jelenik meg sem a részvét, sem a borzalom, csak a rezignáltság: Saul nincs jelen, csak a teste teszi a dolgát, mint egy jól olajozott fogaskerék. Ebből az állapotból zökkenti ki az, hogy a rendszer egy pillanatra hibásan kezd működni: egy gyerek túléli a gázkamrát és egy náci orvosnak kell megfojtani. A filmben végig nem derül ki egyértelműen, hogy ez a gyerek valóban Saulé-e, de számára a dolog megkérdőjelezhetetlen és onnantól kezdve mindent arra tesz fel, hogy illő módon, a zsidó hagyományoknak megfelelően eltemethesse a fiút. A méltó módon való eltemetés aktusa azonban elsősorban nem a gyereknek szól, hanem önmagának, saját megváltásának záloga az emberségéhez való visszatérés lehetősége az, ha végre tudja hajtani a szertatást. Minden ennek a célnak rendelődik alá és - rossz hasonlattal élve - Saul Forrest Gumpként éli át a Sonderkommandók lázadását, amiben ugyan tevékenyen részt vesz, azonban a történtekkel igazán nincs tisztában, éppen csak a véletlennek köszönhetően keveredik bele. Ráadásul, mivel számára az egész csak annyiban lényeges, hogy az események közelebb viszik a céljához, ezért még a rábízott feladatokat sem végzi el rendesen, ezzel veszélyeztetve az egész akció végkimenetelét. Ahogy Abraham mondja neki a film egy pontján: feladta az élőket a halottakért.

A kamera éppen ezért végig Saulra koncentrál, a legtöbbször az ő arca vagy háta van a középpontban, kiszorítva ezzel minden mást, ugyanúgy ahogy a férfi is kizárja a külvilágot az életéből. Mert csak így lehet túlélni. Ez a ráközelítés azonban nem azt jelenti, hogy Auschwitz nincs jelen a filmben. Folyamatosan jelen van és folyamatosan beszivárog a tudatunkba, halljuk a segélykiáltásokat, a kakofón hangzavart, ami a rabok számtalan nyelvéből tevődik össze, a kemencék morajlását. Zányi Tamás hangmérnök - aki munkájáért Cannes-ban a Vulcan-díjat is megkapta - azt nyilatkozta, hogy a hangokkal éppen az volt az egyik céljuk, hogy szembeállítsák a kép zártságát a hangokkal, amik jellemzően a képen kívülit, a meg-nem-mutatottat próbálták meg szemléltetni. Megjegyezte azonban azt is, hogy az egész film során céljuk volt, hogy a traumatizált ember nézőpontját elevenítsék meg, ezért szerinte a hangok is egyfajta interpretálandó jelenségek (nincs egyértelmű válasz arra, hogy a felerősödött hangok valósak-e, vagy a pokolban élők mindennapjai számára jelennek meg így).

A film úgy tudja ábrázolni a holokauszt borzalmait, hogy valójában nem próbálja meg görcsösen ábrázolni őket. Ennek ellenére a két óra utolsó harmadában mintha megbicsaklana a történetmesélés: ahogy a Sonderkommandók lázadása egyre közeledik, a film kicsit veszít az addigi szigorú fókuszából és a történelmi események beszivárgása el-ellopják a figyelmet Saul történetéről. Nagy kár ez, mert bár a művészi megvalósítás közel tökéletes (legyen szó akár a képekről, akár a hangokról, akár Röhrig folyamatos jelenlétéről), a történet kiszélesedése elvonja a figyelmet Saulról és sokszor áthelyezi a hangsúlyt a Sonderkommandók elkeseredett küzdelmére. Ez a hangsúlyeltolódás szerintem annak ellenére is a film hátrányára válik, hogy segít árnyalni Saul figuráját és bemutatja azt, hogy ő egészen más megváltást keres, mint a lázadásra készülő társai. Szerencsére nem olyan komoly mellényúlás ez, ami tönkretenné a filmélményt, inkább csak egy apróság, ami az előzmények fényében látszódik csak nagyobb hibának.

Ellent kell tehát mondanom Szilágyi B. András és Szerencsés Márton Dániel már idézett írásának, ez a film nem válik az általuk, csak holokauszt műfajnak nevezett fogalom egyik darabjává. Ugyan az általuk is kritizált utolsó harmad problematikusságát magam is érzékelem, de ezek az aránytévesztések nem írják felül a film formanyelvét és azt az elég szigorúan végigvitt szándékot, hogy a film elsődlegesen ne a holokausztról szóljon, hanem az ember erőfeszítéséről a megváltásért, egy olyan megváltásért, aminek a kivívásához ugyanolyan szenvtelennek kell lenni mások felé, mint a gázkamrákba való betereléshez. Ezért nem is lehet Saul kapcsán emberi érzelmű sonderkommandósról beszélni, hiszen abban a pillanatban, hogy belevág a küldetésébe, megszűnik sonderkommandósnak lenni - nem vállal közösséget a társaival és nem is próbál meg rajtuk segíteni, csak ha érdekei úgy kívánják - és csak a lecsupaszított ember marad, aki utolsó tetteként próbál helyrehozni valami helyrehozhatatlant. Azt, hogy ez történetileg nem hiteles, fel lehet róni a filmnek, bár nem látom értelmét, azonban azt állítani, hogy Saul megdicsőülése hamis és nem szolgálja a botrány valóságának bemutatását, a mű félreértése. Saul megdicsőülése - már ha valóban bekövetkezik - ugyanis éppen arról szól, hogy a holokauszt botrányában csak szenvtelenség által lehet túlélni és csak azon keresztül vezethet el az út a kétes esélyű megváltáshoz.