Egy fiatal japán üzletember hawaii golfutazásba szeretne menekülni a közelgő tokiói tél elől, ám nagyapja meggyőzi, menjen inkább Izlandra, és végezzen el egy ősi japán, sintóista szertartást annál a folyónál, ahol szülei megfulladtak, ezáltal biztosítva azok lelkeinek békességét. Ezzel az alaphanggal kezdődik Hirata Atsushi odüsszeiája a holdfényben úszó, szélfútta és fagyos Izlandon a Cold Fever című filmben, ami 20 évvel a megjelenése után is hatásos és releváns.
"Különös látvány:
hópihékbe rejtezik
a téli eső"
Matsuo Baso, haikuköltő (1644-1694)
Fridrik Thor Fridriksson filmje fordít a szokásos recepten; nem a nyugati ember értetlenkedik valamely keleti országban, hanem egy japán veszik el az európai kultúrkörben. Épphogy leszáll a reykjavíki repülőtéren, az első taxiútja során megtudja, hogy az izlandi birkák száma meghaladja a 260 ezer főt számláló emberi populációt. A taxiutat váratlanul megszakító sofőr kipattan egy tanyaháznál, miközben japán utasa vár az autóban. Végül elfogy a türelme és beles a tanyaházba. Betekintve látja, hogy angyalkáknak öltözött emberek veszik körül a taxisofőrt, valami furcsa betlehemes játék keretében. Atsushi magyarázat nélkül indul tovább útján bőröndjével.
A kalandos utazást furcsábbnál furcsább jelenségek övezik, és ahogy Atsushi egyre közelebb kerül szülei halálának helyszínéhez, úgy egyre eltávolodik a civilizációtól. Egy jobb napokat is megélt régi Citroennel folytatja útját, amin találkozik segítőkész, főtt bárányfejet vacsorázó izlandiakkal, teherautó platóján kórusozókkal, temetési szokásokat gyűjtő fotóssal, stoppoló amerikai párral, (Lily Taylor és Fisher Stevens) akik szemérmetlenül folytatják veszekedésüket, aminek nehezebb szakaszait csak zoknibábjátékok segítségével tudják kommunikálni.
Útja vége felé az eddig fagyos vadnyugatot megtapasztaló Atsushi a teljes képzavart megkoronázva találkozik az izlandi cowboyokkal, akik a helyi ínyenc bárányherét ízlelgetik, miközben a nemzeti Brennivínt, a köménnyel ízesített schnappsot iszogatják, amit a helyiek csak "Fekete Halálnak" neveznek. Az egyik cowboy szegődik segítségére útjának utolsó szakaszán, lovakkal közeledve a hegyek között kanyargó, fagyos folyóhoz.
"A búcsúversek
csupán káprázatok -
a
halál az halál."
Toko, 1795, a szerzetes dzsiszeije (halálvers)
Amellett, hogy a film rendkívül szórakoztató, a felszín alatt persze egy jelképes utazás is. Megtalálhatjuk benne a japán, az amerikai, az izlandi és a skandináv mitológiák morzsáit is. Fridriksson 1991-es Children of Nature-rel vált ismertté, amit Oscarra is jelöltek, a főszerepet játszó Masatoshi Nagase, pedig Jim Jarmush 1989-es Mystery Train-jéből lehet ismerős. Habár a komoly hangulatot felváltja az aranyos humor, a film szimbolikája ugyanarra vezet mint elődei. A film tulajdonképp egy meditatív elmélkedés arról, hogy a halál nem olyan ijesztő, hanem az élet része, ami mindig körülvesz minket.
Izland, ahol a nappalok és éjjelek egybeérnek, a föld és az ég elkülöníthetetlen, az életet és halált elválasztó határok is elmosódnak, tökéletes színtere annak a sintóista szertartásnak, aminek keretében Atsushi mécseshajót úsztatva a jeges víz folyamán, szülei lelkei mellett, maga is békére lel.
Ajánlom annak, aki: szereti a roadmovie-kat, szereti a japán filmeket, szereti a fura, nevettető filmeket, szereti a főtt bárányfejet
Nem ajánlom annak, aki: unja a lassú filmeket, a havas tájakat csak vikingekkel/jegesmedvékkel és pingvinekkel tudja elképzelni
Ha a szubjekítv értékelésemre vagytok kíváncsiak; van egy több mint 1500 filmet tartalmazó IMDb-s listám, amin mindössze 5 film kapott 10/10-et, és ez az egyik.
Cold Fever az imdb-n
