Amikor már mindenki azt hitte, hogy a szuperhős filmek egyre grandiózusabbak lesznek, akkor a Marvel olyat lépett, amire senki sem számított: kisebb méretre váltott. A tovább mögött (aránylag) spoilermentes kritikánkból megtudhatjátok, hogy bejött-e a lépésük.

Az Ant-Man (sajnálom, nem vagyok képes egynél többször a magyar címet használni) egy korrekt film lett. Kitűnően ötvözi a képregényfilm műfaját a heist-filmével (és az utóbbiból jóval több  van benne, mint az előbbiből), de sajnos nem lett felejthetetlen alkotás. Ha öt-hat éve jön ki, akkor más lenne a helyzet, akkor sokkal újszerűbbnek és eredetibbnek számítana, így viszont egy kicsit belesimul a Marvel eddigi felhozatalába.

Ez persze tényleg nem azt jelenti, hogy a film rossz lenne, sőt még csak azt sem mondanám, hogy középszerű a végeredmény (nekem jobban tetszett, mint az utolsó Bosszúállók), egyszerűen csak jobban működik a film a Marvel univerzumon kívül, mint azon belül, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a címszereplő haverját alakító Michael Peña simán elviszi az összes jelenetet, amiben szerepel. Az egész filmből süt az a laza humor, ami Paul Ruddra (és úgy egyébként az Apatow-iskolára) jellemző és ez nagyon illik a heist film műfajához. Ami félrecsúszik az elsősorban a karakterek kapcsolata, különösen az Hank Pym és Hope van Dyne kettőse, akiket a film nem mutat be eléggé ahhoz, hogy igazán átérezzük a köztük lévő feszültséget, illetve annak feloldását.

Van viszont valami, amiben határozottan jobban teljesített az Ant-Man, mint az Ultron kora, ez pedig az univerzumépítés. A filmben nemcsak a S.H.I.E.L.D. (és Pym) múltjából láthatunk jeleneteket, hanem kisebb utalásokat is kapunk az elkövetkező Marvel filmekre (elsősorban a Civil Warra), illetve a világ aktuális (Ultron utáni) állapotáról is informálódunk, ráadásul még az egyik Bosszúálló is tiszteletét teszi egy meglehetősen szórakoztató jelenet idejére. A rajongóknak tehát van miért örülniük (bár én még mindig hiányolom, hogy a S.H.I.E.L.D. ügynökei vagy a netflixes karakterek felbukkanjanak), viszont a kevésbé elkötelezett mozinézőket sem fogja úgy kizökkenteni ezek, mint Thor kalandjai a barlangban.

Több kritikában említik, hogy a Marvel - szokásukhoz híven - megint egy sablon karaktert tett meg rosszfiúvá, de az a helyzet, hogy szerintem Corey Stoll kifejezetten szórakoztató volt (ráadásul a szinkronját is eltalálták) és tény, hogy a szerepe alig több, mint Jeff Bridgesnek az első Iron Manben, de Stoll alakítása megmenti a középszerűségtől.

Végezetül még érdemes pár szót szólni az akciójelenetekről, mert a készítők ezen a téren is kitettek magukért. Bár nem sikerül hozniuk azt a színvonalat, amit az utolsó Amerika Kapitány filmben láttunk, de a készítők kiválóan kihasználták a karakterben rejlő lehetőségeket és rendkívül pörgős (és vicces) összecsapásokat sikerült összehozniuk, ami nem kis teljesítmény, főleg ha a figyelembe vesszük, hogy ezekben a jelenetekben többször hangyák is részt vesznek. Az ember azt hinné, hogy ez utóbbi összetevő lehet egy ilyen film gyenge pontja (hiszen mire lehetnek képesek ezek az apró rovarok), de szerencsére számtalan szituációban bizonyítják, hogy ők a legmegfelelőbb lények a feladatra.

Az Ant-Man összességében egy rendkívül szórakoztató film lett és ha nem késett volna néhány évet, akkor most minden bizonnyal a képregényfilm műfajának megújítójaként emlegetnénk, így viszont azonban csak egyike lesz a jobban sikerült szuperhősfilmek egyre népesebb táborának. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) bátran ajánlom bárkinek, akár olyanoknak is, akik kevésbé kedvelik a műfajt, ugyanis a Rudd filmjeire jellemző humor és a heist filmek világának megidézése képes feledtetni a hibáit.